5. fejezet -Justin

A nyár hosszú idő. Ilyenkor megy el mindenki a strandra, hogy barnuljon, többen járnak bulizni és sokan ilyenkor kezdenek bele valami újba.
A város közepében lévő kávézóban sem volt más a helyzet: hipp-hopp jött egy új tulaj, mert a régi ráunt arra, hogy állandóan az üzlete körül forogjon.
A Beth' soha nem panaszkodhatott, hiszen rengetegen jártak a barátságos kávézóba, ahol az árak is meglehetősen kedvezőek voltak.
Azonban a citromsárga falak és zöld székek eltűntek, ahogy a régi tárgyak és gépek is. Helyette minden kapucsínó- és kávébarnába öltözött. A bútorok rikító fehérbe pompáztak, a csempét is kicserélték a földön.
A szem azonban minden bizonnyal a pult mögötti területre fog fókuszálni, ami kiwizöld lett. Az új főnök szerint az egész kávézóban ezt a szögletet kell kiemelni, hogy felhívjuk a vendégek érdeklődését és figyelmét az akciós termékeinkre. A festő unalmasnak találta az egyszínűre festett falat, ezért imitt-amott festett egy-egy gyümölcsöt is.
Sajnálatos módon a változások nem mindig jóval járnak együtt. Rengetegen lettek munkanélküliek. A főnök tartott egy elbeszélgetést és csak a legrokonszenvesebbek kerülhettek ismét be a kávézóba. Azt mondta, hogy lúzerekre nincs szüksége.
A kávézó megtartotta a nevét. Az egyik konferencián úgy döntöttek, hogy jobb az, ha nem változtatnak a nevén.
Kinyújtottam a kezem és belebújtam a sötétbarna színű ing egyik ujjába, majd a másikba. Idegesen elkezdtem összegombolni.
Utáltam a gombokat.
- A fenébe már!- mérgelődtem.
- A gomb?- nézett rám az új kollégám, Liam.
- Az.
- Szerencsétlen vagy, Justin- jegyezte meg mókásan, és megveregette a vállamat.
Az egyik buliba ismerkedtem össze Liammel, akkor még nem gondoltam volna, hogy ugyanott fogunk dolgozni.
Azóta ő itt az egyik legjobb haverom.
Hiányoztak a régi kollégák...
Mármint tudom, hogy tényleg páran közölük ügyetlenek voltak, de a szívük hatalmas volt. Műszakcserében állandóan segítettek.
Na és persze Zoey...
Nélküle már semmi nem ugyanolyan.
Régebben azért volt jó bejárni dolgozni, mert tudtam, hogy ő itt lesz.
De mikor főnökváltás volt, ő nem jött vissza.
Szerettem volna megkérdezni, hogy miért, de nem akartam vele beszélni.
A legfelső gombot túl nagy erővel fogtam meg, így elengedte az a leheletvékony cérna és elgurult a padlón.
A szemem végig követte a gomb gurulását a padlón, míg végül egy szandálnak ütközött, majd az egyik oldalára fordult.
Egy világosbarna hajú lány lehajolt érte, felvette, majd felém nyújtotta.
- Tessék- mosolygott rám, miközben engem nézett éjfekete szemeivel.
Én csak ott álltam és tátott szájjal bámultam, majd gyorsan elvettem a gombot tőle.
- Kösz.
A lány érdeklődve nézett végig rajtam, mintha várta volna, hogy szóljak valamit. Miután látta, hogy némaságba borultam bólintott egyet és azt mondta:
- Csak szólni akartam, hogy a főnök összehívta a bandát- és már el is ment.
Megszorítottam a gombot a markomba.
Kiléptem az öltözőből és a társalgóba mentem, ahol letudtunk 10 percre dőlni a szünetünkben.
Már mindenki ott ült és állt, a borzalmasan kényelmetlen barna színű ingbe.
- Justin, fiam, jöjjön gyorsan!- mondta a fiatalos főnök.
Leültem Liam mellé a bőrkanapéra és körbenéztem.
- Gondolom mindenki tudja, hogy nem ez az első vállalkozásom... Nos én vagyok a főnök, de minekután rengeteget kell utazgatnom a többi üzletem miatt, ezért a helyemre automatikusan a helyettesem lép, ebben az esetben Chuck- mutatott rá az asztalnak dőlő fiúra- Rá kell hallgatnotok, és mindent úgy kell tennetek, ahogy azt ő mondja. Továbbá...
Blablabla... Ki bír ilyenkor arra koncentrálni, amit mond?
Hát persze, hogy Ő.
Ott ül és egyenesen a főnökre néz, néha bólint.
Az nem lehet, hogy visszajött. Miért nem szólt nekem?
- Kit bámulsz ennyire?- súgta Liam.
- Látod ott szembe azt a világosbarna hajú lányt?
- Nicolet?
- Nem! Mellette kettővel.
- Ó, őt nem ismerem. Új?
- Neked igen.
- Mi a neve?
- Zoey Olson.
Liam bólintott.
Egyre csak a lányt néztem, aki a hajával játszadozott.
Boldognak tűnt.
Bár mikor legutóbb a parkban láttam őt Bernarddal, akkor se éppen volt szomorú...
De hiszen pont ez volt a célom...
Hatalmas taps támadt a teremben, a főnök integetett és kiment az ajtón.
- Akkor hát... Munkára!- mondta Chuck, mire mindenki fészkelődni kezdett.
Chuck bekapcsolta a zenét, mire Sean Paul She doesn't mind című száma árasztotta el a kávézót.
- Justin, ugye?- jött oda Chuck.
Bólintottam egyet.
- Te késtél el?
- Igen.
- Nem szeretném, hogy ez a jövőben még egyszer előforduljon. Menj és segíts a lánynak a szendvicseknél. 100 darab sonkásat és 100 darab szalámisat rendeltek.
- Rendben.
A szendvicspult felé fordultam, ahol Zoey épp vajazta a kiflit.
Vettem egy mély levegőt és odamentem hozzá.
Rám mosolygott, mire én teljesen elpirultam, így kénytelen voltam elfordulni tőle.
Ott vajaztuk a kifliket csendben egymás mellett.
- Szóval te is haragszol rám...- jegyezte meg halkan Zoey.
A lányra néztem. A szeme a megszokottnál jobban csillogott.
Nem válaszoltam.
Tehát azt hiszi, hogy haragszom rá... Ó, ha tudná, hogy egyáltalán nem rá haragszok, hanem magamra!
- Sajnálom, amit tettem... Bárcsak visszamehetnék az időbe és...
- Hagyjuk kérlek a nyálas rizsát és dolgozzunk- mondtam keményen. Zo megtorpant egy pillanatra, majd elkezdte dörzsölni a szemét és már újra vajazott.
Nehéz volt ellenségesen viselkedni vele, de kénytelen voltam. Ő Austiné. Egy nap Austin képes lesz megbocsájtani neki.
Inkább csak rám haragudjon, mint rá... Ő törékeny, én eltudom viselni Austin haragját.
Zoeynak boldognak kell lennie.
Minden alkalmazottnak van 10 perc szünete minden órában. Pont mire becsomagoltuk az összes szenyát a 10 perces szünet következett.
Hátramentünk a társalgóba, ahol Liam a kanapéról lógatta le a fejét.
- Van cigid?- kérdezte- Lassan meghalok nikotinhiányban.
A zsebembe nyúltam a dobozért, majd kivettem két szálat.
- Mit csináltál vele?- bökött fejjel a távolodó lány felé- Teljesen maga alatt van.
Megvontam a vállam.
- Mondd már el.
Megdörzsöltem a szemem és a plafonra bámultam.
- Emlékszel amikor összeismerkedtünk?
- Amikor annyira részeg voltál, hogy azt hitted, hogy Austin vagyok és folyamatosan bocsánatot kértél tőlem?- nevette el magát Liam.
- Pontosan...
- Ő volt az a lány- csillant fel Liam szeme.
- Még se vagy te annyira idióta, mint amilyennek tűnsz.
- Hééé!- lökött oldalba.

2 hónappal ezelőtt
- Nem adok többet, Justin!- mondta Ashley, a pultos- Épp elég volt neked mára ennyi.
- Badarság!- ütöttem a pultra, mire páran felém fordultak- Adj még egy kört.
- Justin, nem akarom, hogy úgy néz ki, mint tegnap. Meg tegnapelőtt. És azelőtt.
- Az én életem!- makacskodtam és megfogtam Ashley karjait- Adj még.
A lány lehunyta a szemeit, majd lassan bólintott. Már nyúlt is egy tiszta pohárért és az üvegért.
- Nem ér ennyit az a lány, hidd el- tolta elém az italt.
Hirtelen felkaptam a fejem.
- Honnan tudsz róla?
- Tegnap amikor megtaláltalak a mosdó padlóján, akkor meséltél valamit egy lányról... Azt mondtad, hogy őt akarod elfelejteni. De istenemre mondom, nem ér ennyit!
Felemeltem a feles poharat, a számhoz emeltem és lehúztam, majd a pultra csaptam.
- De ér. Még többet is!- emeltem fel kábán a kezem, így kibillentem az egyensúlyomból és lecsúsztam a bárszékről.
- Justin!- hajolt ki a pult mögül a lány.
- Jól vagyok, no!- tápászkodtam négykézlábra. Hirtelen a semmiből egy erős kéz felállított.
- Te aztán szeretsz bulizni, haver!- ütögette meg a vállam mosolyogva.
Ránéztem a segítőmre: sötétszőke haja volt, ami az itteni fényben inkább sötétbarnának tűnt, és zöld szemei. Izmos volt, és baromi jó volt a cipője.
- Gyere, meghívlak egy körre!- ültetett vissza a bárszékre.
- Liam, szerintem elég volt már neki!
- Ugyan már, Ash, nem látod, hogy szívfájdalma van? Ha jól hallottam egy lány csúnyán elbánt veled- ütögette meg finoman az arcomat- Liam vagyok- nyújtotta a kezét.
Csak ittunk és ittunk, nem törődtünk a pénzzel. Egyszer Liam hívott meg, egyszer én őt, ittunk arra, hogy megismerkedtünk, arra, hogy iszunk, és arra, hogy másnaposak leszünk- egyszóval mindenre ittunk.
- A világ uraaaaaaaa...- kiáltottam az asztal tetejéről.
Liam hangosan felnevetett.
- Mindjárt jövök- mondta és elment a mosdó irányába.
Ekkor kinyílt a kocsma ajtaja és egy hosszú hajú lány jött be rajta.
Pontosan úgy mosolygott, mint Zoey.
Ó, Zoey...
Leszálltam nagy nehezen az asztalról és a kocsma egyetlen kanapéjába belesüppedtem.
Mellettem néhány lány ijedten felállt a közeli asztaltól és átcuccoltak egy másikhoz... Biztos nem lehetek valami szép látvány... Ráadásul ha kinyitom a szemem, akkor minden forog... Durva.
Valaki felrángatott a kanapéról, és leült mellém.
- Austin?- néztem az ismerős arcra. Megöleltem- Annyira sajnálom, annyira sajnálom! Bocsáss meg Austin! Soha többé nem fogok vele beszélni, soha de soha többé!
- Hé, haver, én vagyok az, Liam.
- Bocsáss meg Austin!
- Semmi gond, de még mindig Liam vagyok.
Eltoltam magamtól a fiút és szemügyre vettem. Valóban. Ez nem Austin. Ő le se ülne mellém...
- Liam- suttogtam
- Pontosan!- örült meg a fiú, hogy végre felismertem- Jön az egyik közeli jó barátom és csatlakozik hozzánk. Remélem nem gond!- nézett rám a komisz kisfiús mosolyával.
Megráztam a fejem.
- Dehoooooooooogy- mondtam.
Fél óra múlva valaki odajött az asztalunkhoz és kezet fogott Liammel.
A fiúra néztem.
- Bernard!- lepődtem meg.
- Szólíts Bennek!
- Ismeritek egymást?- kérdezte Liam.
Bernard bólintott, majd velem is kezet fogott.
- Fogjuk rá. Ti honnan ismeritek egymást?
- Szegény csávó teljesen ki van bukva egy lány miatt. Gondoltam a szárnyaim alá veszem. Jó arc. Te, Justin, meséld már el, hogy miért is vagy itt!
Elkezdtem összegyűjteni a gondolataimat és próbáltam szavakba önteni, de imitt-amott beleakadtam a saját mondandómba.
- Van a láááááány, na és... És... És... Az öcsém... Engem ismert először a lány, de utána megismerte őt...
- Kit?
- Az öcsémet... Austint... Egyre jobban összemelegedtek, és átengedtem a csajt Austinnak... De közbe én beleszerettem... És megcsókoltam- csuklott el a hangom- Austin pedig látta.
- Ú- mondta Bernard- Zoey lenne a lány?
Bólintottam kettőt.
- És most nem tudom mit tegyek... Zoey biztos szomorú, mert se én, se Austin nem beszél vele... Én azt akarom, hogy... Nem is tudom.
- Hogy boldog legyen?- segített ki Liam.
Akaratlanul is idióta mosoly terült szét az arcomon.
- Az jó lenne.
- Például megismerhetne valaki mást, és akkor titeket elfelejtene.
Lehunytam a szemem.
- Nem bírnám, hogy egy tök ismeretlen legyen vele. Nem bízok meg senkiben.
- Nekem van egy ötletem- csapta össze Liam diadalittasan a kezét.

Most
- Teljesen összezavartad a lányt, ez tuti! Bevallod neki, hogy szereted, utána meg hozzá se szólsz. Ráadásul elhiteted Austinnal, hogy neked semmit nem jelent Zoey- mutatott rá a dolgokra Liam.
Felvont szemöldökkel néztem rá, majd a vállára tettem a kezem.
- Köszi a biztató szavakat, igaz barát vagy!- mondtam és elnyomtam a cigarettát.
- Ne már, tudod, hogy értettem.
- Persze. Én vagyok mindennek az elrontója.
- Dehogy! Én igazából azt mondtam volna, hogy te maga vagy a katasztrófa, de...- csúnyán ránéztem- De ilyet nem mondok, mert ez tuti sértő lenne...- vitte le a hangját.
- Jobb lenne, ha meg se szólalnál!- álltam fel és visszamentem a pulthoz.
- Fogadjunk, hogy a terv miatt vagy ilyen ideges. Féltékeny vagy... Mint amikor láttad Bent és Zoeyt a parkban. Te azt akarod, hogy boldog legyen. Csakhogy veled, és nem Bennel.
- Fogd már be!- vágtam hozzá egy rongyot.
- Hé, ti ketten, irány mosogatni!- jött be Chuck.
Liammel bementünk a konyhába és ott folytattuk az eszmecserénket.
- Te kérted meg Bent. Minden a te hibád.
- Könyörgöm, kussolj már!- megnyitottam a vizet és elöblítettem egy lapostányért, majd a csepegtetőbe tettem.
- Ő rákérdezett, hogy van-e határ. Te szabad utat adtál neki!- Liam kezéből kicsúszott egy kanál, ami hangos csörömpöléssel a mosogatóba esett. Gyorsan utánakapott és úgy csinált, mintha semmi nem történt volna- Te csesztél el mindent.
- Ezt te nem érted. Ez sokkal bonyolultabb- mondtam végül.
- Mert te azzá teszed. Mit törődsz az öcséd érzéseivel? Miatta inkább elnyomod a sajátjaidat, és hazugságban élsz magaddal? Becsapod magad, te idióta.
- Te hallod miket mondasz?- néztem rá.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele. Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen.
- De ő az öcsém.
- És bele fog nyugodni. Mert te meg a bátyja vagy. Hülye vagy. Téma lezárva.
Liamre mosolyogtam.
Ezért kedveltem meg: mert annyira őszinte. Lehet fájdalmas dolgokat mond, de ez az igazság. Magammal kellene törődnöm.
Elzártam a csapot és elindultam a konyhából.
- Hova mész?- kiáltotta utánam Liam.
- Zoeyhoz.
- Elment az eszed?- ragadta meg a karomat- Az előbb tök bunkó voltál vele, lehet kellene egy kis idő neki... Vagyis a lányoknál ez így van, nem?
Ökölbe szorítottam a kezem.
- De...
- Na látod! Majd amikor legközelebb együtt lesztek beosztva ne legyél vele bunkó, és beszélgessetek.
Beláttam, hogy Liamnek igaza van. Nem kellene fejest ugrani egy olyan vízbe, ami ki van száradva... Egyszerűen türelmesnek kell lennem és ki kell várni a megfelelő időpontot...
Rengetegen fordultak meg a kávézóban. Épp törölgettem az asztalt, amikor Ben jött be.
- Szevasz!- ráztam vele kezet- Pont veled akartam beszélni- körülnéztem- Zoeyról- suttogtam.
- Mondd- tette keresztbe a kezeit.
- Tudod... Mégsem lenne szükség arra, hogy te... Vele legyél- böktem ki.
Ben elmosolyodott.
- Sajnálom.
- Hát én is. Komolyan. Nagyon rendes vagy, hogy vállaltad, de...
- Nem érted Justin. Nem azt sajnálom, hogy már nincs szükséged rám...
- Akkor?- értetlenkedtem.
- Azt sajnálom, hogy én már nem veled vagyok. Nagyon megkedveltem Zoeyt és nem hagyom, hogy egy olyan alakkal legyen, mint amilyen te vagy.
Hatalmas szemekkel néztem rá.
- Egy mocskos alkoholista vagy, aki soha nincs ott, mikor szükség van rá. Teljesen összetörtétek Zoeyt az öcséddel, ráadásul egy olyan alakot bízol meg azzal, hogy tegye boldoggá a lányt, akit szeretsz, akivel egy kocsmában haverkodtál össze. Felelőtlen vagy. És ostoba, amiért megbíztál bennem- a vállamra tette Bernard a kezét- Tehát sajnálom- és továbbment a pult felé, ahol Zoey épp munkálkodott.
Mikor Zo észrevette a fiút, kijött a pult mögül és a nyakába ugrott, majd adott az arcára egy puszit.
Hirtelen nagyon mérges lettem, de nem akartam jelenetet rendezni, pedig legszívesebben behúztam volna ennek a pszichopata féregnek.
Bementem a társalgóba és rágyújtottam egy szál cigire.
- Mit művelsz, gyere dolgozni!- bökött meg Liam- Csak szünetbe cigizhetsz, te ütődött!
Jó mélyen beleszívtam a cigibe, és szép lassan kifújtam a füstöt.
- Leszarom.
- Justin, mi ütött beléd?- suttogta Liam- Ki akarod rúgatni magad?
Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj.
- Ben egy aljas kis suttyó. Mondtam neki, hogy szálljon le Zoeyról...
- És?
- Megkedvelte Zoeyt.
- Ú.
- Mióta ismered Bent?- néztem rá.
Liam megvonta a vállát.
- Mielőtt téged megismertelek, az előtti este futottam vele össze az egyik cukrászdában. Tüzet kértem tőle, de nem dohányzik, ezért bementünk és utána meg csak elkezdtünk beszélgetni.
- Cseszd meg, nem is ismerted az alakot?
Liam lehuppant mellém a díványra.
- Ahogy téged sem. És látod, most együtt dolgozunk. Ne engem próbálj okolni!
- Oké, bocsi, csak... Valahogy le kell szerelnünk Zoeyról. Kellene valami piszkos dolog róla, amit elmondhatnék Zo-nak...
- Mire gondolsz?
- Tuti, hogy van valami hiba benne. Csak meg kell találnunk.
- Sherlock Holmes akcióban!- vette ki a kezemből a cigit Liam és beleszívott- Véged genya Ben!- fújta ki a levegőt.

4. fejezet -Laura

Bezáródott mögöttem az ajtó és ott találtam magam a sötétségben.
Tudtam, hogy anyának fel fog tűnni a hiányom, és abban is biztos voltam, hogy nem veszi be az ál-betegség trükköt. Sejtettem, hogy csúnyán meg fogom bánni azt, hogy kiosonok, de most fontosabbnak tartottam azt, hogy elmondjam az igazságot annak a személynek, aki jelenleg a legfontosabb...
Fogalmam nincs, hogy miért halogattam eddig a vallomást... Talán félek egy picit.
De ha okosan csinálom, békében fogunk elválni... Elvégre Matt se szólt arról, hogy holnap indul a gépe. Ő is sumákolt, akár én.
Óvatosan és a lehető leglassabban kinyitottam a kiskaput, majd bezártam magam mögött.
Elkezdtem futni, ám magassarkúban lehetetlennek bizonyult a táv, így kibújtam belőle, és az egyik bokrunk alá eldugtam.
Mikor már újra nekilendültem volna a futásnak, eszembe jutott, hogy akár egy fél órába is beletelhet, mire odaérnék...
Hülye vagyok, hogy így neki akartam vágni az útnak- gondoltam magamban és a homlokomra tettem a kezem, majd balra pillantottam.
Egy bicikli.
A ruhám alját picit feltéptem, hogy kényelmesebben tudjak pedálozni és már bele is vetettem magam az éjszakába. Próbáltam a kevésbé forgalmas utakon menni, hogy elkerüljem a balesetet.
Végül sikeresen megérkeztem a kivilágított házba. A biciklit letámasztottam a kapuhoz, majd sebesen szedtem a lábaimat a lépcsőn felfelé.
A bejárati ajtó előtt még gyorsan megigazítottam a hajam, lesepertem a ruhám és bekopogtam.
Pár másodperc elteltével egy széles mosolyú nő nyitott ajtót.
- Laura, nem is tudtam, hogy jössz!- ölelt meg futólag a fiatalos nő.
- Igazából jómagam sem gondoltam volna...- vallottam be- Matt itt van?
- Persze, kerülj beljebb!
- Inkább tessék már szólni neki, hogy idekint várok rá.
- Ahogy gondolod- és bezárta az ajtót.
Oda-vissza sétálgattam karba tett kézzel a verandán, s próbáltam kigondolni azt, hogy mit kellene mondanom neki.
- Laura- szólított a fiú a nevemen, mire én megfordultam, hogy szembe kerüljek vele- Valami baj van?- nézett végig rajtam aggódó tekintettel.
Megráztam a fejem.
- Én csak.. Én...- elcsuklott a hangom. Éreztem, ahogy sűrűbben kell pislognom a szememben összegyűlt nedvesség miatt. Egyszerűen odamentem a fiúhoz és átkaroltam.
Nem akartam elengedni, mert féltem ,hogy megkérdezi a fura viselkedésem okát.
- Laura, megijesztesz, mondd már, hogy mi a bajod?- tolt el magától Matt és a fülem mögé simított egy tincset.
- Nem mondtad, hogy holnap indul a géped- suttogtam.
Matt lehunyta a szemét.
- Minden egyes nap el akartam mondani, becsszó, de egyszerűen képtelen voltam rá... Mindig a nyelvem hegyén volt, de ahogy megláttam a mosolyt az arcodon, úgy törlődtek a gondolatok a fejemből... Nem akartam, hogy szomorú légy.
- És miért holnap mész? Megy később is gép.
- Fogalmam nincs, hogy miért választottam már ezt a járatot. Lehet, hogy minél gyorsabban akartam túlesni a búcsúzkodáson.
- És mégis mikor akartad elmondani nekem?- ráncoltam a homlokom- Tudod milyen érzés mástól megtudni dolgokat?
- Bocsáss meg!- tette a tenyerei közé az enyémeket és nyomott egy puszit rájuk.
Hirtelen melegség futott végig a testemen és elmosolyodtam.
Tudtam, hogy eljött az én időm. El kell mondanom neki, hogy én se maradok itt.
- Matt...
A fiúnak csillogott a szeme a lámpa fényében.
Közelebb húzott magához és a szemembe nézett.
- Igen?
- Én... - vettem egy mély levegőt- Felvettek Bostonba egyetemre- böktem ki.
Matt hirtelen megdermedt, elhúzódott tőlem. Az arcvonásai megfeszültek, a keze a teste mellett ökölbe szorult. A csillogás a szeméből szertefoszlott, csupán az üres értetlenség maradt meg a helyén.
- El akartam én is mondani, de... Nem ment.
Matt megrázta a fejét.
- Nem ment? Nem ment?!- förmedt rám- Én egy hülye repülő miatt kérek bocsánatot, te pedig azt se mondtad el, hogy melyik egyetemre vettek fel, pedig már lassan három hónapja tudjuk! Mégis mit hittél, hogy  minél később mondod el, annál könnyebben fogom feldolgozni? Ezt nem hiszem el...
Könnyek szöktek a szemembe és beleharaptam az ajkamba. Nem akartam, hogy kiboruljon, és nem akarom, hogy úgy köszönjünk el egymástól, hogy haragban vagyunk. Tényleg nem értem, hogy miért nem mondtam már el neki akkor a sikeres felvételimet, mikor a levél jött... Talán azért, mert nem akartam befolyásolni az ő döntését... Vagy mert jómagam is félek ettől az új helytől és én se akarom elhinni, hogy 2 nap múlva már bekapcsolódok az egyetem életébe.
Matt még mindig fortyogott a dühében.
- Nem hiszem el, hogy idáig süllyedtünk. Én elmondtam a legféltettebb titkaimat is neked, te meg egy ilyen nagy dolgot elhallgatsz... És elvárod, hogy ezek után megbízzak benned, vagy mi?- kelt ki magából.
A szám fájt a harapásomtól.
Próbáltam magyarázkodni, szavakba önteni a gondolataimat és bocsánatot kérni, de nem hagyta el egy hang se az ajkaimat. Soha nem történt még ilyen velem: lefagytam. Néha kitátottam a számat, hogy szóljak, de nem bírtam.
- Tudod mit? Az lesz a legjobb, ha most elmész, mielőtt olyanokat vágok a fejedhez, amiket még én is megfogok bánni- mondta a fiú és visszasétált az épületbe.
Odakint maradtam egyedül a hűvös éjszakában. Lassan visszakullogtam a biciklihez és elkezdtem tolni magam mellett...

***

Az utolsó reggelem- futott át az agyamon, mikor kinyitottam a szememet.
Kócosan keltem ki az ágyból, belebújtam a köntösömbe és lementem a konyhába, ahol anya már javában sürgött- forgott.
- Jó reggelt!- köszöntött- Van cukros kifli tejjel reggelire, tudom, hogy mennyire szereted.
Leültem a pulthoz Chad mellé, aki már majszolta az előbb említett péksüteményt, miközben a legfrissebb újságban lévő keresztrejtvényt fejtette.
Anya adott egy tányért, én pedig szedtem a kosárból kiflit.
- El se hiszem, hogy eljött ez a nap is. Egyetemre mész...
- Nem olyan nagy dolog- vontam meg a vállam- Chad is most megy, inkább őt rajongd körbe- mutattam a bátyámra, de anya csak legyintett. A karambol óta haragszik Chadre, oly annyira, hogy már nem érdekli a fia sorsa. Néha úgy érzem, hogy egyke vagyok.
- Vegyél még kiflit- emelte anya meg a kosarat, hogy elterelje a témát.
Mikor már az egész kezem ragadt a cukortól, úgy döntöttem, hogy lezuhanyzok gyorsan.
Miután végeztem a fürdőben, a szobámban kivasaltam a hajam, belebújtam az előre kikészített ruhámba és kihúztam a szemem felül szemtussal.
Az idő gyorsan eltelt, néha-néha kilestem az ablakon, hogy Matt kocsija még a bejárón áll-e. Mostanra már az autó eltűnt, ami azt jelentette, hogy Matt valószínűleg már a reptéren van.
- Indulhatunk?- kiabálta anya.
- Persze!
Annyira örültem, hogy felvettek, de most mégis összeszorult a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen messze leszek innen... Hogy fogom túlélni Zoey és Melissa nélkül? És a legfontosabb, Matt nélkül? Igaz, hogy jelen pillanatban kerüli a társaságomat, de nekem attól még most is ugyanannyira fontos...
Gyorsan eltereltem a gondolataimat és ügyetlenül elkezdtem cibálni a cipzárt, majd sikeresen bezártam a bőröndömet és felemeltem.
Az ajtóban megtorpantam és utoljára körülnéztem a szobámba és megpróbáltam minden apró kis mozzanatot az emlékeim közé temetni.
Nyeltem egy hatalmasat, lehunytam a szemem és magam mögött hagytam a múltamat.
Tegnap este felhívtam Melissát és elmondtam neki, hogy mi történt köztem és Matt között. Azt mondta, hogy minden rendbe fog jönni, ne aggódjak, kell egy kis idő neki...
Mikor kinyitottam a kaput egy hatalmas meglepetésben volt részem: a barátaim mind ott álltak egy-egy papírt a magasba tartva. Melissa egy "M" betűt, Zoey egy "I" betűt, Justin egy szívecskét tartott az égbe, míg Chad egy "L" betűt és Austin egy "U"-t. Összeolvastam: Mi <3 Lu.
- Lu?- lepődtem meg.
- Matt lett volna az "A" betű...- magyarázta Zoey- Vedd úgy, hogy Lau-t olvastál.
Odamentem a barátaimhoz és tartottunk egy csoportos ölelést.
- Ez annyira sokat jelent nekem- mondtam nekik és mindenkit egyesével magamhoz szorítottam.
- Annyira fogsz hiányozni!- siránkoztak Melissáék.
- Laura, ideje indulnunk!- szólt ki anya a kocsiból. Chad segített berakni a csomagtartóba a bőröndömet, beültem az anyósülésre és beöveztem magam.
Kábán bámultam ki az ablakból, amikor egy ismerős kocsi elszáguldott mellettünk. Egy sötétbarna hajú fiú vezette. A visszapillantó tükörbe néztem, ahol a barátaim sebesen mutogattak felénk.
- Anya, anya állj meg!
- Dehogy állok, lekésed a gépet!
- Anya állj már meg, vagy kiugrok!- nyúltam a kilincs felé.
Anya megcsóválta a fejét és lehúzódott oldalra.
Kikapcsoltam az övem és kiugrottam az autóból, majd elkezdtem szaladni a házunk felé.
A sötétkék kocsinak is kitárult a vezető ülés felőli ajtó és Matt szállt ki, majd sebesen rohanni kezdett felém. Félúton összetalálkoztunk, belevetettem magam a karjaiba és megcsókoltam.
- Bocsáss meg!- mondtam neki.
- Te bocsáss meg! Annyira hülye voltam!
- Én voltam az!
- Nem, én voltam!
- Mindketten azok voltatok, csak fejezzétek már be ezt a nyálas szöveget!- kiáltotta felénk Austin.
Megcsókoltam újra Mattet.
Anya ingerülten integetett a kocsiból.
- Mennem kell- mondtam szomorúan.
- Amint leszállsz, hívj!
A fájdalmas búcsú után anya sikeresen kivitt a reptérre és felrakott a gépre. Újságot olvastam az úton és imádkoztam, hogy ne zuhanyjak le.
Végül a szívem a torkomba dobogott, amikor landoltunk Boston repterén.
Rengeteg diák szállt le velem együtt, így nem volt nehéz dolgom eltalálni az iskolámhoz.

Az iskolának meghatározó szerepe van az életünkben, hiszen szinte eltelt éveink felét ez adja.
Az általános iskolában megtanuljuk az alapokat és a követelményeket: a figyelmet, a fegyelmet, az önállóságot, a tűrést, a sikert, a kudarcot és napestig sorolhatnám.
Megtanít arra, hogy alkalmazkodjunk egymáshoz, az osztályhoz, az órákhoz; s ráébreszt, hogy mi csupán egyek vagyunk a sok közül.
A középiskolát hamar elvégezzük, néhány nehéz vizsgával befejezzük és következik az igazi megpróbáltatás: a főiskola, illetve az egyetem.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap ide fogok jönni.
Az épület iszonyú magas volt, azon gondolkoztam, hogy a tetőről vajon el lehet-e már érni a felhőket. Régi építésű, szürke téglákból állt a fal, ami a harmónián kívül a régi kor szépségét sugározta.
Hatalmas zöld park terült el a bejárati ajtóval szemben, ahol az idősebb hallgatók már most heverésztek a frissen nyírt zöld pázsiton és a nyár legfontosabb eseményeit taglalták ismerőseiknek.
A többség céltudatosan haladt az épület bejárata felé, ám hébe-hóba pár riadt arccal találkoztam, akik ugyanolyan elveszett lelkek voltak, akárcsak én - lerítt rólunk, hogy elsősök vagyunk.
- Elnézést, megmondanád, hogy merre... - fordultam oda egy hosszú vörös hajú lányhoz.
- Húzzál már a...- nézett rám összevont szemöldökkel és ment is tovább.
Egy kicsit pánikba estem és erősebben megmarkoltam a bőröndömet.
- Új vagy itt?- kérdezte valaki a hátam mögül.
Megfordultam, hirtelen a szemembe sütött a Nap, így néhány másodpercig vakul meredtem a hang gazdájára, s csak utána tudtam jobban szemügyre venni: fehér testhez feszülő V nyakkivágású póló volt a fiún, amivel jobban kihangsúlyozta barnaságát és az izmait, egy egyszerű sötétebb zöld farmerral viselte. A foga annyira fehér volt, hogy el kellett azon gondolkoznom, hogy vajon valóban a Naptól nem láttam-e az előbb. Rövid tüsis sötét barna haja volt, a frufru részt olyan 60 fokos szögben oldalra zselézte, ami olyan 3-4 centiméterrel volt hosszabb a többi területnél.
- Ennyire látszik?- kérdeztem vissza kicsit kábultan.
A fiú bólintott egyet, majd előre nyújtotta a kezét.
- Dan vagyok- mutatkozott be. Megráztam a kezét és mosolyogva csak annyit mondtam:- Én pedig Laura.
- Gyere, elkísérlek a regisztrációs pulthoz- vette el tőlem a táskámat és elindultunk balra egy kis mellékutca irányába.
- Ez itt a kollégiumi rész- mutatott az öreg épületre- Az ott pedig Claire, a folyosóügyeletesünk. Hello, Claire!- köszönt a lánynak, aki épp nagyban magyarázott valamit egy ikerpárnak.
Végül egy kis barna vasajtón bementünk ebbe a melléképületbe, aminek a bejárata felett ott díszelgett a kopottas (és néhol már rozsdás) Kollégium felirat.
Egy vajszínű csempézett folyosón végighaladtunk, majd jobbra kanyarodtunk. Felmentünk egy lépcsőn 2 emeletnyit. A folyosó végén ott állt egy bódé REGISZTRÁCIÓ felirattal.
- Soha nem találtam volna meg- fordultam Dan felé- Köszönöm!
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek- legyintett a fiú és felkönyökölt a regisztrációs bódéra, ahol egy lélek sem volt rajtunk kívül.
- Anne, hogy vagy ma?- kérdezte a bódé mögött ülő szeplős lánytól. Anne megigazította az elegáns felsőjét (egy kicsit mintha lejjebb húzta volna, hogy jobban látszódjon a dekoltázsa), idétlenül elkezdett mosolyogni, az arca pedig elpirult.
- Dan!- szólította nevén a fiút- Mindig jól, ha erre jársz.
Dan felém mutatott.
- Ezen a szinten van a szobája.
- Megkérdeztétek az előzetesben?- kérdezte Anne.
Már épp szólni akartam, hogy nem, még csak véletlenül se jártunk az "előzetes"-nél, bármi is legyen az, mikor Dan így szólt:
- Mindketten tudjuk, hogy megoldható az itteni elhelyezés- Dan szép lassan a lány kezéhez nyúlt és megsimogatta a tetejét.
Anne elmosolygott, elkezdte a szabad kezével babrálni a nyakláncát és végigmért.
- Carla és Penelope mellé még mehet egy ember- jelentette ki végül és elővett egy tollat- Mi a neved?- kérdezte tőlem a lány.
- Laura O'Connor.
Anne felírta a nevem egy papírra, majd ismét Danhez fordult.
- Elkísérnéd a szobájába?
- Természetesen- Dan felkapta a táskámat és elindultunk egymás mellett.
Néhány lány elhaladt mellettünk, összesúgtak a hátunk mögött, majd a 216-os számú ajtó elé lerakta a bőröndömet Dan.
- Megérkeztünk- nyúlt a kilincsért és kinyitotta az ajtót.
A szobában egy emeletes és egy egyszemélyes ágy volt, 2 íróasztal 4 székkel és egy kis hűtő. Az emeletes ágy már foglalt volt: felül egy rózsaszín plüsspléd volt ráterítve az ágyra, a falon mellette lila pillangók és virágok díszelegtek, illetve különböző csillogó díszek,  míg az alsó ágyon egy Micimackós pléd volt, a fal pedig el volt árasztva viccesebbnél viccesebb fényképekkel.
- Gondolom, akkor ez lesz az enyém- néztem az egy személyes ágyra és leültem rá.
Dan lerakta a bőröndömet és mellém ült a rugós és nyikorgós ágyra.
- Nehéz az első nap. Mindenki nagyon várja, de mikor már itt vagy, akkor jössz rá, hogy mennyire hiányzik az otthonod és a barátaid. Most vagyok harmadéves, és tisztán emlékszem az első napomra: egy órát bolyongtam az épületben, mire találtam egy takarítót, aki szólt, hogy nem a kollégiumban vagyok. Mire átjöttem a koli részbe, addigra már nem volt felvétel a szobákba, mert lezárt a rendszer, ezért beraktak találomra egy kis porfészekbe. Éjszaka jött a szívatás, fogkrémes arccal ébredtem, az összes alsóneműmet kilopták a bőröndömből és leborotváltak egy kis részt a szemöldökömből. Én pedig annyira mélyen aludtam, hogy semmit nem vettem észre belőle!- nevette el magát Dan- De utána sikerült felülkerekednem és tartok ott, ahol. Nyugi, veled is így lesz, hamar megszokod!
Jól esett, hogy valaki törődik velem.
Épp ismét megakartam köszönni a segítséget, amikor nyílt az ajtó.
- Igazán összejöhetnének már! Túlságosan húzzák-vonják ezt a dolgot, és már kezd elfogyni a türelmem!- egy hosszú, egyenes, hajpántos barna hajú lány lépett be először, akit egy világosbarna, ugyancsak hajpántos, ám picit bodorított hajú lány követett.
Amikor megláttak engem Dannel összenéztek.
Felálltam az ágyról és odaléptem hozzájuk.
- Sziasztok, Laura O'Connor vagyok az új szobatársatok!- nyújtottam a sötétebb barna hajú lány felé a kezemet.
- Carla. Ő pedig itt Pene- a lány ránézett a kezemre- Szívem, itt csak a ribancok fognak egymással kezet.
Gyorsan visszahúztam a kezem és kicsit zavarba estem.
- Ő az új áldozatod?- nézett Carla Danre- Jobb lenne, ha most lelépnél!
- Oké, oké, csak kedves akartam lenni!- emelte fel védekezően maga elé a kezét Dan.
- Kedves? Te? Kifelé!
Dan felállt, bocsánatkérően még utoljára rám nézett és kiment a szobánkból.
Pene leült a Micimackós ágyra és elkezdett zokogni.
Azt se tudtam, hogy mit csináljak, így jobbnak láttam, ha elkezdek kirámolni a bőröndömből.
Az ágyam mellett volt egy beépített szekrény, bár nem éppen volt méretes egy darab...
- Az a mocskos disznó!- mondta Carla és átölelte a barátnőjét.
- Ééééhhhn... Olyan... Hühhühühüüülyee- zokogott Pene.
- Be ne dőlj ennek a tuskónak! Minden elveszett elsőévesnek segít, hogy utána meghálálják neki az ágyában... Dant egyedül a farka irányítja, semmi emberi érzés nincs benne... Szegény Pene is az áldozatává vált...- simogatta meg barátnője hátát Carla.
- Tró... Tró... Tróóófeaaa lettheeeeeeem- markolta meg a párnáját Penelope.
- Tartsd távol magad tőle- nézett rám komolyan Carla.
- Nem is akartam tőle semmit, nem az én esetem. Mellesleg van barátom, akit nagyon szeretek.
- Ide jár?- érdeklődött Carla.
Megráztam a fejem.
- Ú. Csúfos vége lesz. De majd mi segítünk átvészelni azon az időszakon!- mosolygott rám.
- Én nem akarok vele szakítani.
- A távkapcsolat nem működik, szívem.
- Nekünk fog.
- Ahogy gondolod- vonta meg a vállát Carla.
Felkaptam a telefonomat az ágyamról és kimentem a folyosóra, hogy keressek egy eldugott helyet, ahol zavartalanul beszélhetek Mattel.
Harmadik csöngésre fel is vette.
- Már kezdtem aggódni- szólt bele a telefonba- Még csak most szálltál le?
- Bocsánat, hogy nem hívtalak egyből, de elragadott a tömeg, szednem kellett a lábam! Nagy város Boston.
- Már a koliban vagy?
- Igen, két lányhoz osztottak be...- nem akartam említeni neki a Dannel történt találkozásomat- Nem egyidősek velem, szerintem másodévesek lehetnek.
- Ez érdekes.
- Nekem mondod? Ráadásul azt mondták, hogy nem sokáig fog tartani a kapcsolatunk... Nem tudják, hogy mennyi mindenen mentünk együtt keresztül.
- Nem hisznek a távkapcsolatban?
- Egyáltalán nem. Attól, hogy nekik nem működött, nekem még mehet.
- Így van. Nagyon hiányzol!
- Te is, Matt!
- Este majd hívlak, most mennem kell, szia!- és kinyomta.
Visszamentem a szobámba, ahol Pene kicsit se nézett rám kedves szemmel. Zavartalanul kicsomagoltam és otthonosabbá tettem a szobámat, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt van nekem Matt Bender a tengerkék szemeivel...