2012. október 31., szerda

10. fejezet -Justin

Sötét felhők gyülekeztek a Beth' kávézó felé.
Pontosan tudtam, hogy mára hatalmas esőzéseket javasoltak az időjósok, mégse raktam be a táskámba egy esernyőt sem.
Szerencsére, mikor kiléptem a kávézóból, még egy csepp eső sem hullott a földre, azonban őrjítő szél csavarta jobbra-balra a hatalmas égig érő fákat.
Gyors léptekkel a buszmegállóhoz mentem, ahol már pár ember régebb óta ácsorgott és toporzékolt.
Besoroltam közéjük és egyre csak a kávézóban történteket vettem át újra és újra...
Ahogy észreveszem, hogy Zoey elvágta a bársonyos és puha bőrét, ahogy leülünk, ahogy közel vagyunk egymáshoz, és ahogy beszélgetünk...
- Micsoda véletlen, nem gondolod?- szólalt fel mögöttem valaki.
Pontosan tudtam, hogy ki lehet a hang gazdája. Egy olyan személy, aki tökéletesen időzített, így a lelki szemeim előtt lejátszódó Zoey-képsorozatok egy pillanat alatt kitörlődtek.
Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam , kihez tartozik ez az idegesítő hang: magas, izmos fiú, szőke haj, kék szemekkel.
- Bernard- mondtam minden lelkesedés nélkül.
- Mi újság cimborám?- tette a vállamra a kezét. Gyorsan lesöpörtem magamról.
- Semmi közöd hozzá.
- Ó, milyen udvariatlanok vagyunk ma- piszkált tovább Ben, mintha élvezte volna, hogy elronthatja a napomat.
Tettem 2 lépést arrébb és belenyúltam a kabátom zsebébe, hogy kivegyem a cigis dobozomat.
- Te meg se kérdezed, hogy velem történt-e mostanában valami? - követett. Meggyújtottam a cigarettámat és elfordítottam a fejem. Marhára nem voltam kíváncsi erre a szélhámosra!
Ben várt néhány másodpercet, de minekután rájött, hogy nem bír szóra, folytatta monológját:
- Elég ha annyit mondok, hogy mostanában nem egyedül melegítem éjszaka az ágyamat- kacsintott.
Megvontam a vállam.
Nem értettem, hogy miért próbálja az orrom alá dörgölni, hogy behódított egy új csajt, hisz én annak csak örülni tudok, ha végre lemondott Zoeyról.
Kifújtam a füstöt.
- A párnám egyenesen úszik az eper illatú samponja illatában. Imádom!- újságolta.
Hirtelen borzalmas gyanúm támadt.
Eper illatú sampon.
Ha emlékezetem nem csal, Zoey is azt használ...
Nyugi, Justin, ez csupán a véletlen műve!
- És...- elkezdett kuncogni Ben, így érzékeltetve, hogy milyen nagy poén készül kitörni a szájából - És az ágyban egy igazi istennő!
Égnek emeltem a szemem.
Kit érdekel, hogy ez a ripacs mit csinál az új csajával?
- Egyszerűen nem bírom épp ésszel felfogni, hogy miért dobtátok el magatoktól Zoeyt- csóválta a fejét Ben.
- Zoeyt?- szólaltam meg felvont szemöldökkel. Az nem lehet... Ugye nem... Hisz az... Lehetetlen.
- Pontosan. Tökéletes az a lány, úgy, ahogy van!
Eldobtam a cigicsikket, majd vettem is elő a következő cigarettát és meggyújtottam.
Hihetetlen idegesség áradt a testemen keresztül.
- És ahogy csókol...
- Hazudsz!- kiáltottam rá a kelleténél hangosabban.
Néhányan felénk fordultak és érdeklődve mértek végig.
Ben arcára elégedettség ült ki.
- Nem én! Gyere ma este el a szállóba. Adok Zoeynak egy csókot, és ha ő zavarba fog jönni, akkor az azért lesz, mert megijedt, hogy rájössz arra, ami közöttünk folyik.
Próbáltam felfogni a hallottakat.
Úgy éreztem, hogy most Zoeyval játszadozunk, de tudni akartam az igazat. Mi van ha Zo valóban Austin (és az én) háta mögött kavar ezzel az aljas senkiházival?
Ben nyájasan kinyújtotta a kezét, a busz pedig lefékezett a megállóban.
- Áll az alku?
Az idősebbek fellépdeltek a busz lépcsőjén.
Egy hirtelen támadt gondolattól vezényelve Bennel kezet ráztam, majd szaladtam a buszhoz, ahol felmutattam a buszsofőrnek a bérletemet és leültem egy üres helyre.
Otthon meglepően nagy csend volt: csupán a szobánkból szűrődött ki valami régebbi zene.
- Csá!- nyitottam be az ajtón. Austin épp gépezett.
- Hali.
Odamentem Austin háta mögé.
- Majd szeretnék jönni gépezni- mondtam neki.
- Én is most értem haza.
- És? Tegnap is egész nap te gépeztél.
- Ja, persze, anyát kellett elvinnem boltba, apa közbe leült ide, és alig tudtam gépezni.
- Az már a te problémád. Na...- ráztam meg a széket.
- Húzzál már innen!- nézett rám mérgesen Austin.
- Állj már fel, én jövök. Inkább vinnéd el valamerre Zoeyt, mert ma eléggé ki volt borulva a kávézóban. Rá férne egy kis törődés- Austin tekintete hirtelen ellágyult.
- Mi volt vele?- érdeklődött.
- Elvágta a kezét. És ráférne egy kis beszélgetés. Elvileg te vagy a legjobb fiúbarátja...
- Lezuhanyzok és elmegyek érte...- mondta ki hangosan gondolatait Austin, majd felállt a számítógép elől, én pedig egy ügyes mozdulattal már el is foglaltam az engem megillető helyet.
Fogalmam sincs, hogy mit tökölt 1 órán keresztül (bár lehet volt az több is) Austin, de végre elérkezett a várva várt pillanat.
Mikor belebújt a cipőjébe, sietősen utána mentem.
- El tudnál vinni Chadékhez? Úgyis útba esik.
Austin megvonta a vállát.
- Persze.
Magamra kaptam a kabátomat, megnéztem magam az előszobában lévő tükörbe és már mentem is ki az udvarra.
Austin beindította a kocsit, megigazította a visszapillantó tükröt és beövezte magát.
Szótlanul bevágódtam mellé az anyósülésre és kapcsolgatni kezdtem a rádiócsatornákat.
- Hívd már fel Zoeyt, hogy induljon kifele- szedte elő a zsebéből a telefont Austin, és a kezembe nyomta.
Ha Zoey kijön a szálló elé, akkor nem fogom látni a reakcióját, hisz Ben nem hiszem, hogy követné...
Megráztam a fejem.
Badarság.
Bernard csak hülyít, hisz Zoey soha nem tenné ezt velem... Akarom mondani Austinnal.
Semmi esetre se szabad elhinnem Bernard kiejtett szavait. Azonban mégis itt ülök a kocsiba, és teljes erőmmel azon fáradozok, hogy leellenőrizzem Zoeyt.
Elég volt, Justin! Nem mész be a szállóba, és nem kéred számon Zo-t!
A telefont még mindig nem vette fel a lány.
- Nem veszi fel- adtam fel végül a sokadig próbálkozásnál.
- Nem tudok ide leállni...- nézett maga elé Austin- Nem mennél be érte, míg megfordulok?
Bólintottam és kipattantam a kocsiból.
Vajon a sors szórakozik velem?
Én nem akartam bemenni a szállóba, de mégis így alakultak a dolgok.
A szállóban, mint mindig, most is kellemes illat és melegség fogadott.
A portánál Zo és Ben elmélyülten beszélgettek valamin, és egy emberként fordultak felém, amikor észrevették, hogy megérkeztem.
Zoey arcára meglepettség költözött - nem értette, hogy tulajdonképpen mit keresek én itt. Gondolom Austin nem említette azt a csöpp kitérőt, amíg én is csatlakozok hozzájuk.
Ahogy megláttam, hogy azzal a sunyi alakkal társalog, hirtelen düh áradt szét bennem. Megint úgy éreztem, hogy be akarok húzni Bernardnak.
Ideges vagyok. Ideges. Ideges. IDEGES!
Ökölbe szorítottam a kezemet, és a lábaimnak megálljt! parancsoltam. Jobb lesz mindenkinek, ha tartom a megfelelő távolságot közöttünk, hisz így is a feszültség szinte már szikrákat szórt a levegőbe.
- Zoey, jössz? Austin már vagy hússzor hívott- néztem a lányra és hirtelen melegség öntött el. Mintha képes lenne megnyugtatni... És én olyan bunkó vagyok most is, szegény lány, biztos nem érti, hogy miért vagyok ilyen mérges...
Zo elővette a mobilját és megnyomott egy gombot rajta.
- Juj, bocsi, nem vettem észre.
Bernardra pillantottam.
Hát persze, hogy nem vetted észre Zoey! Fogadjunk, hogy nagyon el voltál foglalva ezzel a nyomorékkal!
- Nos, akkor én most megy...- fordult Ben felé a lány, aki gyorsan ajkon csókolta.
Zoey zavarában elejtette a kezében tartott mobilját.
Ettől nekem nem kellett több.
A testem minden egyes porcikájával arra összpontosítottam, hogy ne veszítsem el a fejemet, és őrizzem meg a hidegvéremet... De Ben gonosz mosolya pontosan oda terelte a gondolataimat, ahova nem akartam: Igaza volt. Ő megmondta, hogy így lesz...
Vajon mióta hempereg Zo ennek az alaknak az ágyában?
Vajon jókat nevettek ők ketten a Lockwood fiúk háta mögött?
- Zoey, siess már- szűrtem ki a fogaim közül egy mondatot.
Annyiban biztos voltam, hogy minél hamarabb ki akartam jutni ebből a pokolból.
Kint sötét volt, és a szél még jobban süvített, mint délután.
Olyan gyorsan haladtam, hogy Zoey szinte már futott utánam, de nem érdekelt.
- Justin!- kiáltott utánam.
Hirtelen megtorpantam.
- Mégis mi volt ez?!- álltam neki, miközben a szálló felé mutattam. Zoey összehúzta magát, mint egy védtelen kiscica- Szerencséd van, hogy nem Austin ment be, hanem én! Mekkora cafka vagy!- ráztam meg a fejem.
Zoey szeme csillogni kezdett, majd egy rakoncátlan könnycsepp gördült végig kislányos arcán.
- De hiszen én...
- Ne nekem magyarázkodj, hanem Austinnak!- a kocsi felé mutattam.
Zoey úgy tett, mintha nem értené felháborodásomat. Mekkora színésznő, te jóságos ég!
Sarkon fordultam és magam mögött hagytam a lányt.
- Justin!- jött ismét utánam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Megfordultam és megragadtam a 2 karját. Olyan törékeny volt és védtelen...
 -Hát nem érted, Zo? Térj már észhez, és ne viselkedj úgy, mint egy szajha. Fogadjunk, hogy mást is csináltál már Bennel...- célozgattam. Remélem, hogy leesik végre neki, hogy én totálisan tisztában vagyok azzal, hogy a hátunk mögött kavar vele.
Amire cseppet sem számítottam, az Zo reakciója volt: a tenyere az arcomon landolt, amit egy hatalmas csattanás kísért. Olyan erő volt a pofonban, amilyet még lánynál nem tapasztaltam.
Zoey futásnak eredt és beült a kocsiba Austinhoz, aki semmit nem vett észre az egészből.
Pár pillanat múlva csatlakoztam a társasághoz, kinyitottam a hátsó ajtót és beszóltam:
- Menjetek csak, értem jön Chad!- mondtam szépen lassan.
Austin bólintott.
- Rendben. Hé, te tudod mi baja van Zoeynak?- suttogta Austin. Látszott rajta, hogy aggódik a felkavart lányért.
El kellene mondanom neki, hogy Bernarddal eléggé elmélyült a kapcsolatuk.
Hirtelen beugrott az emlékkép, ahogy Ben szájon csókolja Zo-t. Rengeteg érzelem kavargott bennem: düh, féltékenység, harag, bánat és irigység.
Nem akarom, hogy Austin is ezeket érezze. Végre kibékült Zoeyval...
Ó, Zoey... Érzem, hogy valami nem stimmel itt. Te túl jó vagy ahhoz, hogy becsapd az öcsémet. És a pofon erejéből úgy érzem, hogy hatalmasat csalódtál bennem.
- Nekem kellene tudnom?- kérdeztem végül közömbösen és kiszálltam az autóból, majd becsaptam magam mögött az ajtót.
Kábán éreztem magam. Körülöttem az események lassan zajlottak, az agyamig a dolgok és a gondolatok alig jutottak el.
Kivettem a zsebemből a telefonomat és felhívtam Chadet.
- Hello, Justin vagyok. Ráérsz?
- Szia Justin, persze. Miért?
- El tudnál jönni értem a szállóhoz?
- Valami baj van?
- Nincs, nincs... Csak gyere, itt megvárlak- és kinyomtam.
A lábam akaratlanul is a szálló üvegajtaja felé lépdelt, a fejemben egy kis hang folyamatosan azt ismételgette: Zoey.
Egy esőcsepp hullott a fejemre. Az égre néztem. Minden fekete volt, a vihar kitörni készült. Jobb lenne, ha bemennék a szállóba.
- Visszatérő vendég?- mosolygott rám fülig érő szájjal Bernard.
Újra fellángolt bennem a gyűlölet, amit iránta tápláltam.
- Amint látod.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű átverni téged, Justin!- igazította meg az egyenruháján lévő jelvényt. Döbbentem néztem rá. Hogy érti azt, hogy átverni? - Téged irányít a féltékenység- mutatott rá.
- Ezt mégis hogy érted?- néztem rá. A szívem gyorsan kezdett kalapálni.
- Még mindig nem jöttél rá?- nevette el magát- Nem hiszem el, hogy nem jutott eszedbe az, hogy szimplán átverlek. A tenyeremből ettél, Justin. Mégis hogy reagált volna Zoey egy semmiből jövő csókra? Tudtam, hogy sokkolni fogja, és tudtam, hogy ezt felhasználhatom ellened.
Megráztam a fejemet.
Hogy lehettem ennyire vak? Ennyire befolyásolható?!
Hiszen Zo soha nem kavarna ezzel a szörnyeteggel, és természetesen reagált Ben fura viselkedésére. Én vagyok itt egyedül a hibás...
Be akarom verni ennek az önelégült ficsúrnak a képét!
Felnéztem a plafonra. Egy kamera. És ott is van egy...
Nem, idebent nem tehetek semmit.
Odamentem a pulthoz és vállon veregettem Bernardot, aki nem értette a jelenséget.
- Ben, tudod mit? Fejet hajtok előtted, hisz engem még soha senki nem vert át! Nem kezdenénk mindent előröl  tiszta lappal?
Ben gyanúsan végigmért.
Méregess csak, van okod... Talán félsz tőlem? Keresed viselkedésem rejtélyét?- futott át az agyamon.
- Ezt meg hogy érted?- kérdezte végül vonakodva.
Sóhajtottam egy mélyet.
- Belefáradtam abba, hogy szívatjuk egymást- kivettem a zsebemből a cigis dobozomat és felé tartottam- Szívjunk el egy-egy szál cigit, és felejtsünk el mindent.
- Nem dohányozhatok idebent- mutatott az oszlopra kirakott jelzésre.
- Gyere ki. 5 perc az egész.
Bernard körbenézett. A társalgó kihalt volt, a liftet Zoey használta legutoljára. Minden nyugodtnak tűnt.
- Nos, nem bánom- nyúlt bele a dobozomba és kivett egy szálat.
Odakint meggyújtottuk a cigiket.
- Elég hűvös van- jegyeztem meg.
Bernard csak bólogatott.
- Jaja.
Eldobtam a kezemből a cigit, és a szabad kezemmel egyenesen Bernard arcába céloztam. Valami reccsent egyet.
- Az orrom!- hajította el Ben is a cigit, és az előbb említett testrészéhez nyúlt.
Minden bennem felgyülemlett düh a kezemben összpontosul, mely ismét lendült és ezúttal gyomorszájon találtam.
Pontosan erre számítottam. A nagyszájú hős úgy harcol, akár egy óvodás.
Túlságosan elbíztam magam, és nem készültem fel az ellentámadásra, így meglepett amikor Ben ökle az arcomon landolt.
Éreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon. Vér.
Fellöktem Bent.
Lehajoltam hozzá és még egyet a hasába vágtam. Ekkor valaki a nevemet kiáltotta és lefogott hátulról, majd elráncigált.
- Ülj be!- mondta.
- Chad- ismertem fel- Engedj vissza.
- Ülj már be, jönnek a zsaruk!
És valóban. Már hallottam a fülemben a szirénát, és a kék fényt is felvéltem fedezni.
Bernardra néztem, aki élettelenül hevert a szálló ajtaja előtt.
Beültem, bezártam magam mögött az ajtót és Chad a gázba taposott.
- Mégis mi a fene volt ez?- förmedt rám.
- Én... Adtam neki vagy 4 ütést...
- 4-et?- vonta fel a szemöldökét Chad- 4-et?! Körülbelül 44-et!
- Ugyan már...
- Justin, teljesen elszállhatott az agyad. Szinte már vérben úszott Ben, amikor odaértem.
Megráztam a fejem.
Vajon az emberi agy képes szándékosan elfelejteni a múltat?
Lehetetlen... Hisz pár pillanat volt az egész.
Avagy mégsem?
Te jó ég, egy szörnyeteg vagyok. Én nem akartam ezt. Soha nem akartam senkit bántani... De Ben annyira feldühített...
Nem csoda, ha Zoey fél tőlem, hisz én se értem, hogy ez hogy történhetett meg...
- Elmegyünk hozzánk és rendbe raklak. Így nem mehetsz sehova se!
Szerencse, hogy hívtam Chadet. Ha ő nincs, talán... Soha nem álltam volna le a püföléssel...
- Mattről még mindig nincs semmi hír. Nem engednek be hozzá látogatókat, Laura teljesen ki van borulva- terelte a témát Chad. Igazából nem bírtam felfogni azt, amit mond. Sőt! Semmit nem bírtam felfogni! Mintha valaki más irányított volna.
Azonban legbelül (hihetetlen, de) boldog voltam. Ezek szerint Zoey ugyanolyan kedves és megbízható lány, mint amilyen eddig volt.
Legalább ő tökéletes... Velem ellentétben.
Talán most haragszik rám és teljes szívéből gyűlöl.
Talán éjszaka álmatlanul fog forgolódni, miközben újra és újra lejátssza lelki szemei előtt a szállóban és az utcán történteket.
Talán soha többé nem fog szóba állni velem.
Mindegy, bárhogy is fog alakulni, én elfogadom a döntését.
Ő egy olyan rendes alakot érdemel meg, mint Austin. Megfogadtam, hogy félreállok az útból. Zo az öcsémé. Megérdemli.
De mégis olyan rossz érzés, amikor látom őket ketten...
Nem bírom elviselni, amikor néha hétvégén nálunk alszik a lány, és ahogy látom, amint Austin átöleli meleg és kecses testét. Ahogy kócosan kikel az ágyból, és ahogy zavarba érzi magát előttem.
Én azt hiszem, hogy még mindig...
Hogy még mindig...
Nekidőlök a hideg, párás ablaküvegnek a fejemmel.
... Szeretem.




2012. október 25., csütörtök

9. fejezet -Zoey

Pápápá pápápárárirá pápápá.
Juj, mennyire szeretem ezt a zenét.
Pápápá pápápárárirá pápápá.
Kár, hogy a szövegekkel mindig is gondban voltam, azonban olyan magas szintre fejlesztettem a tátogóképességemet, hogy azt még a legnagyobbak is megirigyelnék.
Pápápá pápápárárirá pápápá.
Nem bírok leállni ezzel a számmal!
- Ez benne volt az X-faktorban!- dünnyögtem magam elé.
Igen, benne volt, és ebben százszázalékosan biztos voltam! Hisz a múlt héten láttam az e heti epizód bemutatóját és abban pontosan ez a dal ment, amit most is hallok.
- Mi van?- kérdezte mellettem egy dörmögős férfihang. Pont olyan, mint Austiné...
Hirtelen tágra nyílt a szemem és feltápászkodtam az ágyon. Előttem Justin számítógépezett, mellettem pedig Austin aggódó pillantásokat vetett felém.
Te jó ég... Én álmomba beszéltem! Hisz nem is láttam az e heti adást, mert a Beth'-be voltunk éjfélig és végigdumáltuk az egész estét! Most akkor ébren vagyok?
Igen, abszolút ébren vagyok.
- Ö...semmi semmi, csak eszembe jutott valami- suttogtam Austinnak. Már minden világos volt: Austinnal már az igazak álmát aludtuk, amikor a hajnal folyamán hazaérkezett Justin és leült gépezni. Halkan hallgatta a zenét, de mégis felriadtam rá, de nem egészen voltam magamnál... Aztamindenit, ki tudja, hogy még mit dumáltam itt a sötétbe! Justin tuti hülyének néz.
Austin megvonta a vállát, megfordult, megigazította a párnáját, majd átkarolt.
A teste a megszokottnál is melegebb volt. Biztosan megint megy fel a láza.
Én is megigazítottam egy párnát a fejem alatt, majd közelebb dörgölőztem Austinhoz és már újra az igazak álmát aludtam.
Reggel a fényre ébredtem fel. Körbepillantottam, de még mindenki aludt, az egész ház túlságosan csendes volt. Én pedig annyira szomjas voltam, úgy kivoltam száradva!
Austin felé pillantottam, aki olyan békésen aludt, hogy legszívesebben lefényképeztem volna, de fényképezőgép híján csak mosolyogtam rá.
Próbáltam én visszaaludni, hogyne próbáltam volna, de egyszerűen nem jött álom a szememre, pedig még csak reggel 7 óra van!
Hirtelen elkezdett görcsölni a hasam és tudtam, hogy nekem sürgősen ki kell szabadulnom Austin izmos karjai közül, amely úgy szorított magához, mint aki attól retteg, hogy elveszíthet.
- Áú!- nyögtem fel, amikor észrevettem, hogy körülbelül 5 szál hajam maradt martin keze alatt.
Gyorsan négykézláb átmásztam a sarokhoz, ahova este ledobtam a táskámat és őrült módjára elkezdtem kotorászni benne.
A fenébe már, hol van az az átkozott tampon?- mérgelődtem magamba, mikor végre a kezembe akadt és már szaladtam is a WC-re.
Mikor végeztem kezet mostam és belenéztem a tükörbe- bár ne tettem volna! A frufrum az égnek állt, és egy pattanás éktelenkedett a jobb arcomon.
Szomorúan felsóhajtottam, bevizeztem picit a frufrumat és visszamentem a szobába, ahol a fiúk békésen szuszogtak.
Austin a teljes testével elfoglalta a helyemet, és a plusztakaró is alatta volt.
Úgy döntöttem, hogy átfekszem az ő megüresedett helyére, azonban szükségem volt a takaróra, így elkezdtem kicibálni alóla.
- Mi az?- nézett fel rám kómás fejjel.
- Csak elfoglaltad a helyem- magyarázkodtam halkan angyali mosollyal.
Austin feltápászkodott, visszamászott az eredeti helyére, majd felemelte a karját, megvárta, míg odahúzódok hozzá és átkarolt.
10 percet még lustálkodtunk, majd hirtelen Austin felpattant és bekapcsolta a gépet. A tegnapi X-faktor adásából nézett montázsokat, mikor felkiáltott Justin:
- Rakd be a part-timeos számot!
Austin megkereste és elindította, mire Justin éneklésbe kezdett.
- Gyertek reggelizni!- nézett be a szobába Mrs. Lockwood.
Justin már ment is kifele, de észrevette, hogy Austin meg se mozdult, ezért picit meglegyintette a tenyerével a tarkóját:- A füleden ülsz? Gyere már, mert Zoey éhen fog pusztulni.
- Mindjárt- válaszolta a fiú. Elolvasott a neten egy cikket, miközben a haját birizgálta, majd mikor végzett felállt- Menjünk, gyere- invitált.
Felpattantam az ágyból, ahol addig a telefonomon játszottam, megigazítottam magamon Austin pólóját és nadrágját, amit pizsama gyanánt adott kölcsön, és már követtem is őt.
A konyhában Justin már kettévágta a zsemléjét és nagy elánnal vajazta.
- Mosd már meg a paradicsomot és vágd már fel- kérte Austintól, aki azonnal a mosogatónál termett és teljesítette az utasítást. Én ott ültem és vártam, mint egy kuka, amikor Justin felém fordult- Vegyél nyugodtan egy zsemlét.
Kinyújtottam óvatosan a karomat és kihalásztam az első zsemlét, ami a kezembe akadt, majd lassan a tányéromra tettem. Ez az, nem borítottam fel semmit!
Mikor végzett Justin a vajazással elvettem a tubust és megkentem az enyémet, majd tettem bele 2 szelet sonkát és nekiláttam.
Isteni finom volt, mint bármi más, amit itt ettem.
Később megmosakodtam, összeszedelőzködtem és Austinnal egy filmet néztünk.
- Nem a te telefonod csörög?- kérdezte váratlanul Austin.
Elkezdtem fülelni és felismertem a csengőhangomat. Felpattantam az ágyból és az asztalhoz rohantam, ahol a telefonom volt.
- Igen?
- Helló, Chuck vagyok. Ma délutánra be kellene jönnöd dolgozni.
- De én most...
- Semmi de. Várlak. Szia- és kinyomta.
Mekkora tetű ez a Chuck! Annyira irritál már az első perctől kezdve!
- Mennem kell- mondtam Austinnak- Chuck délutánra berendelt dolgozni.
- Mert?- érdeklődött.
Megvontam a vállamat.
- Fogalmam sincs.
- Nos... Később akkor benézek a Beth'-be, most pedig hazaviszlek.
- Köszi.
A szálloda társalgójában néhány idős néni teázott és csacsogott.
Austin nem kísért fel a szobámba, mert kapott egy hívást Justintól és sietett tovább.
- Zoey!- szólított valaki a nevemen. Megfordultam.
- Szia Ben, hogy vagy?
A fiú megrázta a fejét:- Nem jól, hisz alig látlak mostanság.
- Ne is mondd. Állandóan dolgoznom kell, na meg a suli...
Ben a pultra könyökölt.
- Ráadásul most is rohanok... Kaptam egy hívást Chucktól, hogy dolog van...
- Igen, mesélt apám a torról.
- Tor?- lepődtem meg. Ben komolyan bólintott.
- A halott lányé... Naomi, vagy hogy hívták.
Hirtelen elakadt a szavam.
- Pont a Beth'-ben lesz? Hisz ott kezdődött ez az egész tragédia...
- Épp ezért akarta a család ott tartani. Az utolsó hely, ahol vidám volt, jelszóval- magyarázkodott Ben, majd bólintott az újonnan megérkező vendégeknek, akik már szálltak is be a liftbe.
Lehunytam a szemem.
- Annyira szörnyű...
Ben a vállamra tette a kezét.
- Jól vagy?
- Persze, én csak...- megcsóváltam a fejem- Mindig eszembe jut, hogy akár velem is megtörténhetett volna...
Ben szomorúan nézett a szemembe.
- Viszont most rohannom kell, ha nem akarok elkésni- jutott eszembe, azonban Ben utánam kiáltott:
- Hé, Zo!- megfordultam- És anyukáddal minden rendben már?
Pontosan tudtam, hogy arra céloz, hogy megbékéltem-e már a tudattal, hogy anyám terhes.
- Még mindig nem beszélek vele- vallottam be és beszálltam a liftbe.

***

- Ő egyszerűen...- egy középkorú sötétszőke hajú nő a szeme alatt törölgette az újra és újra kibukkanó könnycseppjeit- Tökéletes volt. Mindenki imádta...- a hangja elcsuklott- Rengeteg barát vette körbe és... Soha nem panaszkodott... A lányom...- nem bírta tovább a nő, zokogásba tört ki.
Elvettem óvatosan az üres kosárkát az asztalról, amiben már csak néhány morzsa hevert a barna szalvétán, mely jelezte, hogy nemrégen ez a kosár tele volt apró péksüteményekkel.
Eredetileg próbáltam kizárni a külvilágot, mert iszonyat érzékeny vagyok, és rögtön sírásba török ki én is, amint meglátom, hogy más is sír. Ráadásul lélekfacsaró lassú halk zene szólt a hangfalakból, amitől teljesen elszontyolodtam.
Megtöltöttem friss pogácsával, kakaós, illetve lekváros sütivel a kosarat és visszavittem a helyére.
A nőt senki nem bírta megvigasztalni, rengetegen körbevették és ölelték. Egyre csak hajtogatta, hogy a kislánya halott, a könnyáztatta arca csillogott a mesterséges fényben.
Beszaladtam a konyhába, ahol Chuck beállított mosogatni, mert látta rajtam, hogy túlságosan meghatott a tor.
Megnyitottam a csapot, felhúztam a gumikesztyűt és nyomtam mosogatószert a tányérra.
Ám amire senki nem gondolt, hogy mosogatás közbe elkalandozhatok a gondolataim gomolyagában... Eszembe jutott, hogy anya nemrég kapott vissza, és biztos a szíve hasadna ketté, ha újra elveszítene.
Hirtelen elhomályosult a tekintetem, a kezembe tartott kést pedig összeszorítottam.
Azon kaptam magam, hogy szívet tépően sírok a mosogatónál, miközben a csapból folyik a víz.
- Zoey?- jött be valaki a konyhába. Odalépett a hátam mögé- Jesszusom, te vérzel- mondta és elzárta a meleg vizet, hogy csak a hideg folyjon, majd a csap alá rakta a jobb karomat.
Nem bírtam abbahagyni a zokogást. Annyi feszültség volt már bennem, és olyan rég óta gyűjtöttem. Felhalmoztam és most vulkánszerűen tört ki belőlem.
Az idegen átkarolt, majd leültetett egy székre.
- Zo, nyugiiii- ült le velem szembe és egyik kezével a karomat simogatta, a másik pedig a a combomon nyugodott- Kérlek, nyugodj meg... Pocsékul vigasztalok...
A megmentőm elkezdett a zsebében kutakodni, majd egy zsebkendőt nyújtott át felém.
Kifújtam az orrom, és megtöröltem a szemem. Máris kezdtem magam jobban érezni.
Ekkor pillantottam a kedves alak felé.
- Justin?- lepődtem meg. Justin azt hitte, hogy mondani szeretnék valamit, ezért komolyan a szemembe nézett- Én csak... bocsánat.
- Miért kérsz bocsánatot?- értetlenkedett.
Felemeltem a még mindig vérző karomat, és magamra mutattam.
- Hát ezért a kiborulásért... Én csak elkalandoztam és...- na ne, már megint érzem, hogy kezd rám törni a sírás!- Nem bírom, én már nem...
- Austinnal összevesztél?
Megráztam a fejem.
- Dehogyis.
- Hát akkor valaki bántott?
- Nem.
- Több ötletem nincs.
Vettem egy mély levegőt. Próbáltam leküzdeni a könnyeimet, a plafonra szegeztem a pillantásomat.
- Egyedül Bennek árultam még el...
- A portásnak?
Bólintottam egyet. Vajon miért feszült hirtelen ökölbe a combomon lévő keze?
- És... Szeretnél beszélni róla?
- Anyám nemrég közölte velem, hogy terhes... Hogy gondolhatja azt, hogy ennyi idősen képes lesz felnevelni egy gyermeket? Ráadásul azt se tudom ki az apja... És velünk mégis mi lesz? 18 év lesz közöttünk... 18!
Justin picit elgondolkodott.
- Talán picit túlreagáltad, nem gondolod?
Először bántottak szavai, de folytatta tovább:
- Nos, szerintem egy gyermek mindig ajándék. És Briannek is nagyszerű nővére vagy, nem hiszem, hogy gond lesz az a 18 év korkülönbség. Egyszerűen tudom, hogy képes vagy rá. Erre is, mint bármi másra- öntötte belém a lelket.
Elakadt a lélegzetem. Annyira jól estek tőle az őszinte gondolatok.
- Jobb már?- kémlelte az arcomat azokkal a gyönyörű okkerbarna szemeivel.
- Sokkal- suttogtam halkan.
A testemet rázta még a hideg, az arcom ragadt a rászáradt könnyektől és véres lett az egyenruhám, azonban mégis Justin mellett feltöltődtem energiával.
- Azt tudom javasolni, hogy mutasd meg egy orvosnak...- mutatott a bepólyázott kezemre- Lehet rozsdás volt az eszköz, amivel elvágtad.
Bólintottam egyet.
Justin körbenézett a konyhában. A padlón volt néhány vércsepp.
- Jobb lesz, ha ezt most gyorsan feltakarítjuk, mielőtt betévedne ide Chuck. Hozom a felmosórongyot- állt fel mellőlem a fiú.
Szemmagasságba emeltem a kezemet. A fehér rongyon átütött a vörös vérem.
Se perc alatt rendbe hoztuk a helyiséget, illetve a kávézót is, mikor vége lett a tornak.
Otthon halk zene szólt a hifiből, miközben anya a konyhában főzőcskézett.
Leraktam a véres munkahelyi egyenruhámat a földre, a táskámat pedig az előszobában lévő kis asztalkára.
Anya kikukucskált a konyhapult mögül.
- Ó, te vagy az, Zoey?- kérdezte.
- Ühüm- hümmögtem.
- Csinálok egy kis baconos- sajtos csirkemellet, tudom, hogy mennyire szereted.
- Nem vagyok éhes- hárítottam el a vacsorameghívást.
Anya felsóhajtott, majd csalódottan fordult vissza a gáztűzhely felé.
Hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt.
Pontosan tudtam, hogy szörnyen viselkedek ezekben a nehéz időkben. Anyának most támogatásra lenne szüksége, és nem arra, hogy én itt királykisasszonyosdit játsszak és sértődjek meg.
Lassan odalépdeltem a konyhába, nekitámaszkodtam a fekete-piros pultnak és karba tettem a kezemet.
Anya érdeklődve pillantott rám, hisz nem értette, hogy miért közeledek hirtelen felé.
- Anya...- törtem meg végül a csendet. Ekkor vette észre a kezemen lévő kötést.
- Te jóságos ég, Zoey! Mi történt a kezeddel?
- A kávézóban elvágtam egy picit... Ma volt annak a lánynak a halotti tora, aki meghalt.
- Igen, igen, hallottam róla. Tragédia- mondta és lejjebb vette a lángot az egyik fazék alatt, melyben már javában bugyborékolt a víz, majd a szekrényből kivett egy csomag spagetti tésztát.
- Szóval- elkezdtem játszani a rongyból kilógó cérnaszálakkal- Szeretnék bocsánatot kérni az illetlen viselkedésemért- böktem ki.
Anya vonásai meglágyultak, angyalian mosolygott. A szeme úgy csillogott, mint a legdrágább gyémánt.
- Örömmel hallom...- nem talált szavakat. Ismét a kezemre nézett- Örülnék ha hozatnál a portáról steril gézlapot meg fertőtlenítőt és átkötöznéd a kezed.
Bólintottam egyet és a nappaliba mentem a telefonért. Beütöttem a porta számát.
- Jó estét, itt Zoey Olson beszél. Szükségem lenne egy elsősegélydobozra.
- Értettem. Azonnal küldöm Bernarddal. Esetleg segíthetek még valamiben?
- Nem, köszönöm. Viszhall- és kinyomtam a telefont.
5 perc múlva már nyílt is a liftajtó, ahol a szőke hajú portásfiú bukkant fel.
- Szia Ben!- köszöntem neki.
- Neked kell az elsősegélyes doboz?- emelte a magasba a piros dobozt.
- Attól tartok.
- Mi történt már veled?- nevette el magát.
- Zoey, megtennétek, hogy felmentek a szobádba? Az egyik ügyfelem bármelyik percben itt lehet!- kiabálta anya.
A szobámban leültünk az ágyra, Ben levette a kötést, melyet Justin csinált.
- Menj, mosd ki a sebet először- kérte meg.
Hideg víz alá tartottam a sérült kezemet, óvatosan körbetöröltem és visszamentem a szobámba.
Ben az ágyra már kipakolta a szükséges eszközöket.
- Kibékültél anyukáddal?- tudakolta.
- Igen- mosolyogtam rá.
- Örömmel hallom, ideje volt. Hogy sikerült megbocsátanod?- érdeklődött.
Hirtelen megdermedtem.
Nem mondhatom el, hogy Justinnal beszéltem, hisz mi van, ha Ben elárulná véletlenül Austinnak? Végre kibékültünk, nem akarom újra elveszíteni!
- Láttam egy filmet a tévében az anyaságról... És gondolatokat indított el bennem... Rájöttem, hogy mennyire ostoba voltam...-pirultam el.
- Ugyanmár- simogatta meg Ben az arcomat- Nagyszerű ember vagy, Zo.
Ekkor hirtelen mellettem megszólalt a telefonom. Austin - olvastam a kijelzőjén, majd megnyomtam a zöld gombot.
- Igen?- szóltam bele.
- Szia Zo, Austin vagyok. Mit szólnál egy pizzához?
- Ma este?
- Persze! Na?
- Hát... Tökéletesen hangzik!
- Király. 20 perc múlva ott vagyok érted- köszönt el.
Már épp azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel este, amikor Apple, a bájos cicám felugrott az ágyra mellénk.
- Nos. Ezzel készen volnánk- engedte el a kezemet Ben.
Ezerszer kisebb és szakszerűbb volt a kötés.
- Köszönöm!- mosolyogtam a fiúra, aki összeszedte a szemetet, és felállt az ágyamról.
- Jól hallottam randid lesz?
- Igen, Austinnal!
- Mikor?
- 20 perc múlva.
- 10 perc alatt el tudsz készülni?
- Azt hiszem... Miért?
- Gondoltam lejöhetnél egy picit beszélgetni a portára.
- Rendben, mindjárt megyek!
10 perc alatt sikerült megtalálnom a tökéletes ruhát, sikerült megerősítenem a sminkemet, és sikerült átvasalnom a hajamat, illetve befújni magam parfümmel.
Szaladtam le a lépcsőn, ahol anya épp egy férfival beszélgetett a nappaliban. Teljesen ki ment a fejemből anya üzleti partnere!
- Jó estét!- köszöntem illedelmesen, majd anyára pillantottam- Tudnál jönni egy picit?
Anya az égnek emelte a szemét. Utálta, ha munka közben zavartuk meg.
Kimászott a millió meg egy papír alól és követett az előszobába, ahol már hívtam is a liftet.
- Elmegyek Austinnal pizzázni.
- Rendben, vigyázz magadra, és ne legyél sokáig oda... Pénz van nálad?
- Igen.
Megérkezett a lift.
- Na szia!- köszöntem és már meg is nyomtam a földszintet jelző gombot.
A porta mögött a szőke hajú fiú unottan olvasgatott egy magazint.
- Unatkozol?- kérdeztem tőle.
Ben elmosolyodott, amikor meglátta, hogy megérkeztem.
- Utálok estére bent maradni- vallotta be- Semmi élet nincs. Félelmetes.
- Én tuti, hogy nem bírnám ki.
- Egyszer majd gyere le, ketten lehet jobb lesz.
Bólintottam és megvontam a vállam.
- Miért is ne?- mosolyogtam a fiúra.
Ekkor kinyílt a szálló ajtaja, és egy magas vékony fiú jött be. Justin.
- Zoey, jössz?- kérdezte - Austin már vagy hússzor hívott.
Előkaptam a mobilomat, és valóban: 12 nem fogadott hívás. Érdekes... Odafent még volt hang a telómon.
És hé, várjunk csak! Mit keres itt Justin?!
Azt hittem ketten megyünk pizzázni!
- Juj, bocsi, nem vettem észre.
Justin arcvonásai olyan feszültek voltak, mintha ideges lenne... Lopva Bernard felé pillantott.
- Nos, akkor én most megy...- fordultam vissza Ben felé, aki már nem a pultnál állt, hanem mellettem, és egy puszit adott a számra.
Ledermedtem.
A szám eltátottam.
A telefon kiesett a kezemből és villámsebességgel a csempézett padlónak csapódott, ahol apró alkotórészeire hullott szét.
Gyorsan lehajoltam összeszedni a mobilomat.
Valamiért Benre pillantottam, aki gonoszan mosolygott Justin felé. Gonoszan? Ugyan már, képzelődök!
Hisz Ben nagyon kedves és rendes fiú.
- Zoey, siess már- sziszegte a fogai közül Justin.
Felpattantam és már Justin mellett teremtem.
Odakint hűvös szél fújt, szorosabban összefogtam magamon a kabátomat, és lehunytam a szememet.
- Justin!- szóltam a fiú után, aki őrült módjára haladt 2 méterrel előttem.
A fiú megtorpant és felém fordult. Szikrákat szórt a szeme, nagyon mérges volt. Úgy éreztem, hogy ez a méreg egyenesen felém irányul.
- Mégis mi volt ez?!- kiabált rám és a szálló felé mutatott.
Az igazság az, hogy bennem is ez a kérdés kavargott. És én is szerettem volna tudni a választ.
- Szerencséd van, hogy nem Austin ment be, hanem én! Mekkora cafka vagy!- kiabálta Justin. A járókelék felém fordultak.
Egy könnycsepp kibuggyant a szememből.
- De hiszen én...
- Ne nekem magyarázkodj, hanem Austinnak!- mutatott a kocsi felé. A kocsiban a kormány mögött egy fiú békésen üldögélt és hallgatta a rádiót.
- Justin!
- Hát nem érted Zo?- fordult felém, megragadta a karomat és megrázott- Térj már észhez, és ne viselkedj úgy, mint egy szajha. Fogadjunk, hogy mást is csináltál már Bennel...
Rettenetesen bántottak a szavai.
Hogy feltételezhet rólam ilyet? Hogy?
Düh támadt bennem.
Felemeltem a kezemet és teljes erőmből pofon vágtam Justint, majd a kocsi felé rohantam.
Bevágódtam az anyósülésre és elkezdtem sírni.
Austin nem értett semmit az egészből.
- Hé, mi a baj? És hol van Justin?
Egyre csak a fejemet ráztam.
Justin. Gyűlölöm ezt a nevet. GYŰLÖLÖM!
Austin, kérlek indítsd be a kocsit, és hagyjuk itt azt a fajankó bátyádat! Könyörgök, könyörgök- gondoltam magamban, de persze nem volt erőm, illetve bátorságom, hogy kimondjam ezeket a szavakat.
Hirtelen kinyílt a hátsó ajtó, és Justin nézett be.
- Menjetek csak, értem jön Chad!- mondta nyugodtan.
Austin bólintott.
- Rendben. Hé, te tudod, hogy mi baja van Zoeynak?- suttogta felé.
Most fogja elmondani neki, hogy egy ribancnak gondol, aki titokban kavar Bennel! Fogadjunk... Fogadjunk...
Azonban Justin megvonta a vállát.
- Nekem kellene tudnom?- mondta és becsapta az ajtót.
A pizzéria pont olyan sivár és üres volt, mint a lelki jelenlétem.
Austin próbálta kiszedni belőlem a szavakat, de eredménytelenül. Jobbnak látta, ha békén hagy.
Végül én szólaltam meg.
- Austin...
- Igen?
- Ahogy Justin bejött a szállóba... Ben szájon puszilt- suttogtam és vártam. Most fog Austin elviharozni.
Itt hagy. Sőt! Justinnal együtt kidolgoznak valami ördögi tervet, hogy egy életre megbüntessenek azért, amit valójában el sem követtem!
Austin a combomra rakta a tenyerét (pont úgy, ahogy ma délután Justin!) és elkezdte cirógatni.
- Lehet, hogy nem volt szándékos.
- Öhm... Lehet... De most Justin azt gondolja rólam, hogy én egy... Egy...
- Pssszt, ki se mondd. Justin bolond, ha ilyet gondol- vonta meg a vállát Austin- Nyugodj meg és élvezd ezt a finom pizzát!
Austinra mosolyogtam. Annyira megértő és annyira kedves. Imádtam...