2012. október 31., szerda

10. fejezet -Justin

Sötét felhők gyülekeztek a Beth' kávézó felé.
Pontosan tudtam, hogy mára hatalmas esőzéseket javasoltak az időjósok, mégse raktam be a táskámba egy esernyőt sem.
Szerencsére, mikor kiléptem a kávézóból, még egy csepp eső sem hullott a földre, azonban őrjítő szél csavarta jobbra-balra a hatalmas égig érő fákat.
Gyors léptekkel a buszmegállóhoz mentem, ahol már pár ember régebb óta ácsorgott és toporzékolt.
Besoroltam közéjük és egyre csak a kávézóban történteket vettem át újra és újra...
Ahogy észreveszem, hogy Zoey elvágta a bársonyos és puha bőrét, ahogy leülünk, ahogy közel vagyunk egymáshoz, és ahogy beszélgetünk...
- Micsoda véletlen, nem gondolod?- szólalt fel mögöttem valaki.
Pontosan tudtam, hogy ki lehet a hang gazdája. Egy olyan személy, aki tökéletesen időzített, így a lelki szemeim előtt lejátszódó Zoey-képsorozatok egy pillanat alatt kitörlődtek.
Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam , kihez tartozik ez az idegesítő hang: magas, izmos fiú, szőke haj, kék szemekkel.
- Bernard- mondtam minden lelkesedés nélkül.
- Mi újság cimborám?- tette a vállamra a kezét. Gyorsan lesöpörtem magamról.
- Semmi közöd hozzá.
- Ó, milyen udvariatlanok vagyunk ma- piszkált tovább Ben, mintha élvezte volna, hogy elronthatja a napomat.
Tettem 2 lépést arrébb és belenyúltam a kabátom zsebébe, hogy kivegyem a cigis dobozomat.
- Te meg se kérdezed, hogy velem történt-e mostanában valami? - követett. Meggyújtottam a cigarettámat és elfordítottam a fejem. Marhára nem voltam kíváncsi erre a szélhámosra!
Ben várt néhány másodpercet, de minekután rájött, hogy nem bír szóra, folytatta monológját:
- Elég ha annyit mondok, hogy mostanában nem egyedül melegítem éjszaka az ágyamat- kacsintott.
Megvontam a vállam.
Nem értettem, hogy miért próbálja az orrom alá dörgölni, hogy behódított egy új csajt, hisz én annak csak örülni tudok, ha végre lemondott Zoeyról.
Kifújtam a füstöt.
- A párnám egyenesen úszik az eper illatú samponja illatában. Imádom!- újságolta.
Hirtelen borzalmas gyanúm támadt.
Eper illatú sampon.
Ha emlékezetem nem csal, Zoey is azt használ...
Nyugi, Justin, ez csupán a véletlen műve!
- És...- elkezdett kuncogni Ben, így érzékeltetve, hogy milyen nagy poén készül kitörni a szájából - És az ágyban egy igazi istennő!
Égnek emeltem a szemem.
Kit érdekel, hogy ez a ripacs mit csinál az új csajával?
- Egyszerűen nem bírom épp ésszel felfogni, hogy miért dobtátok el magatoktól Zoeyt- csóválta a fejét Ben.
- Zoeyt?- szólaltam meg felvont szemöldökkel. Az nem lehet... Ugye nem... Hisz az... Lehetetlen.
- Pontosan. Tökéletes az a lány, úgy, ahogy van!
Eldobtam a cigicsikket, majd vettem is elő a következő cigarettát és meggyújtottam.
Hihetetlen idegesség áradt a testemen keresztül.
- És ahogy csókol...
- Hazudsz!- kiáltottam rá a kelleténél hangosabban.
Néhányan felénk fordultak és érdeklődve mértek végig.
Ben arcára elégedettség ült ki.
- Nem én! Gyere ma este el a szállóba. Adok Zoeynak egy csókot, és ha ő zavarba fog jönni, akkor az azért lesz, mert megijedt, hogy rájössz arra, ami közöttünk folyik.
Próbáltam felfogni a hallottakat.
Úgy éreztem, hogy most Zoeyval játszadozunk, de tudni akartam az igazat. Mi van ha Zo valóban Austin (és az én) háta mögött kavar ezzel az aljas senkiházival?
Ben nyájasan kinyújtotta a kezét, a busz pedig lefékezett a megállóban.
- Áll az alku?
Az idősebbek fellépdeltek a busz lépcsőjén.
Egy hirtelen támadt gondolattól vezényelve Bennel kezet ráztam, majd szaladtam a buszhoz, ahol felmutattam a buszsofőrnek a bérletemet és leültem egy üres helyre.
Otthon meglepően nagy csend volt: csupán a szobánkból szűrődött ki valami régebbi zene.
- Csá!- nyitottam be az ajtón. Austin épp gépezett.
- Hali.
Odamentem Austin háta mögé.
- Majd szeretnék jönni gépezni- mondtam neki.
- Én is most értem haza.
- És? Tegnap is egész nap te gépeztél.
- Ja, persze, anyát kellett elvinnem boltba, apa közbe leült ide, és alig tudtam gépezni.
- Az már a te problémád. Na...- ráztam meg a széket.
- Húzzál már innen!- nézett rám mérgesen Austin.
- Állj már fel, én jövök. Inkább vinnéd el valamerre Zoeyt, mert ma eléggé ki volt borulva a kávézóban. Rá férne egy kis törődés- Austin tekintete hirtelen ellágyult.
- Mi volt vele?- érdeklődött.
- Elvágta a kezét. És ráférne egy kis beszélgetés. Elvileg te vagy a legjobb fiúbarátja...
- Lezuhanyzok és elmegyek érte...- mondta ki hangosan gondolatait Austin, majd felállt a számítógép elől, én pedig egy ügyes mozdulattal már el is foglaltam az engem megillető helyet.
Fogalmam sincs, hogy mit tökölt 1 órán keresztül (bár lehet volt az több is) Austin, de végre elérkezett a várva várt pillanat.
Mikor belebújt a cipőjébe, sietősen utána mentem.
- El tudnál vinni Chadékhez? Úgyis útba esik.
Austin megvonta a vállát.
- Persze.
Magamra kaptam a kabátomat, megnéztem magam az előszobában lévő tükörbe és már mentem is ki az udvarra.
Austin beindította a kocsit, megigazította a visszapillantó tükröt és beövezte magát.
Szótlanul bevágódtam mellé az anyósülésre és kapcsolgatni kezdtem a rádiócsatornákat.
- Hívd már fel Zoeyt, hogy induljon kifele- szedte elő a zsebéből a telefont Austin, és a kezembe nyomta.
Ha Zoey kijön a szálló elé, akkor nem fogom látni a reakcióját, hisz Ben nem hiszem, hogy követné...
Megráztam a fejem.
Badarság.
Bernard csak hülyít, hisz Zoey soha nem tenné ezt velem... Akarom mondani Austinnal.
Semmi esetre se szabad elhinnem Bernard kiejtett szavait. Azonban mégis itt ülök a kocsiba, és teljes erőmmel azon fáradozok, hogy leellenőrizzem Zoeyt.
Elég volt, Justin! Nem mész be a szállóba, és nem kéred számon Zo-t!
A telefont még mindig nem vette fel a lány.
- Nem veszi fel- adtam fel végül a sokadig próbálkozásnál.
- Nem tudok ide leállni...- nézett maga elé Austin- Nem mennél be érte, míg megfordulok?
Bólintottam és kipattantam a kocsiból.
Vajon a sors szórakozik velem?
Én nem akartam bemenni a szállóba, de mégis így alakultak a dolgok.
A szállóban, mint mindig, most is kellemes illat és melegség fogadott.
A portánál Zo és Ben elmélyülten beszélgettek valamin, és egy emberként fordultak felém, amikor észrevették, hogy megérkeztem.
Zoey arcára meglepettség költözött - nem értette, hogy tulajdonképpen mit keresek én itt. Gondolom Austin nem említette azt a csöpp kitérőt, amíg én is csatlakozok hozzájuk.
Ahogy megláttam, hogy azzal a sunyi alakkal társalog, hirtelen düh áradt szét bennem. Megint úgy éreztem, hogy be akarok húzni Bernardnak.
Ideges vagyok. Ideges. Ideges. IDEGES!
Ökölbe szorítottam a kezemet, és a lábaimnak megálljt! parancsoltam. Jobb lesz mindenkinek, ha tartom a megfelelő távolságot közöttünk, hisz így is a feszültség szinte már szikrákat szórt a levegőbe.
- Zoey, jössz? Austin már vagy hússzor hívott- néztem a lányra és hirtelen melegség öntött el. Mintha képes lenne megnyugtatni... És én olyan bunkó vagyok most is, szegény lány, biztos nem érti, hogy miért vagyok ilyen mérges...
Zo elővette a mobilját és megnyomott egy gombot rajta.
- Juj, bocsi, nem vettem észre.
Bernardra pillantottam.
Hát persze, hogy nem vetted észre Zoey! Fogadjunk, hogy nagyon el voltál foglalva ezzel a nyomorékkal!
- Nos, akkor én most megy...- fordult Ben felé a lány, aki gyorsan ajkon csókolta.
Zoey zavarában elejtette a kezében tartott mobilját.
Ettől nekem nem kellett több.
A testem minden egyes porcikájával arra összpontosítottam, hogy ne veszítsem el a fejemet, és őrizzem meg a hidegvéremet... De Ben gonosz mosolya pontosan oda terelte a gondolataimat, ahova nem akartam: Igaza volt. Ő megmondta, hogy így lesz...
Vajon mióta hempereg Zo ennek az alaknak az ágyában?
Vajon jókat nevettek ők ketten a Lockwood fiúk háta mögött?
- Zoey, siess már- szűrtem ki a fogaim közül egy mondatot.
Annyiban biztos voltam, hogy minél hamarabb ki akartam jutni ebből a pokolból.
Kint sötét volt, és a szél még jobban süvített, mint délután.
Olyan gyorsan haladtam, hogy Zoey szinte már futott utánam, de nem érdekelt.
- Justin!- kiáltott utánam.
Hirtelen megtorpantam.
- Mégis mi volt ez?!- álltam neki, miközben a szálló felé mutattam. Zoey összehúzta magát, mint egy védtelen kiscica- Szerencséd van, hogy nem Austin ment be, hanem én! Mekkora cafka vagy!- ráztam meg a fejem.
Zoey szeme csillogni kezdett, majd egy rakoncátlan könnycsepp gördült végig kislányos arcán.
- De hiszen én...
- Ne nekem magyarázkodj, hanem Austinnak!- a kocsi felé mutattam.
Zoey úgy tett, mintha nem értené felháborodásomat. Mekkora színésznő, te jóságos ég!
Sarkon fordultam és magam mögött hagytam a lányt.
- Justin!- jött ismét utánam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Megfordultam és megragadtam a 2 karját. Olyan törékeny volt és védtelen...
 -Hát nem érted, Zo? Térj már észhez, és ne viselkedj úgy, mint egy szajha. Fogadjunk, hogy mást is csináltál már Bennel...- célozgattam. Remélem, hogy leesik végre neki, hogy én totálisan tisztában vagyok azzal, hogy a hátunk mögött kavar vele.
Amire cseppet sem számítottam, az Zo reakciója volt: a tenyere az arcomon landolt, amit egy hatalmas csattanás kísért. Olyan erő volt a pofonban, amilyet még lánynál nem tapasztaltam.
Zoey futásnak eredt és beült a kocsiba Austinhoz, aki semmit nem vett észre az egészből.
Pár pillanat múlva csatlakoztam a társasághoz, kinyitottam a hátsó ajtót és beszóltam:
- Menjetek csak, értem jön Chad!- mondtam szépen lassan.
Austin bólintott.
- Rendben. Hé, te tudod mi baja van Zoeynak?- suttogta Austin. Látszott rajta, hogy aggódik a felkavart lányért.
El kellene mondanom neki, hogy Bernarddal eléggé elmélyült a kapcsolatuk.
Hirtelen beugrott az emlékkép, ahogy Ben szájon csókolja Zo-t. Rengeteg érzelem kavargott bennem: düh, féltékenység, harag, bánat és irigység.
Nem akarom, hogy Austin is ezeket érezze. Végre kibékült Zoeyval...
Ó, Zoey... Érzem, hogy valami nem stimmel itt. Te túl jó vagy ahhoz, hogy becsapd az öcsémet. És a pofon erejéből úgy érzem, hogy hatalmasat csalódtál bennem.
- Nekem kellene tudnom?- kérdeztem végül közömbösen és kiszálltam az autóból, majd becsaptam magam mögött az ajtót.
Kábán éreztem magam. Körülöttem az események lassan zajlottak, az agyamig a dolgok és a gondolatok alig jutottak el.
Kivettem a zsebemből a telefonomat és felhívtam Chadet.
- Hello, Justin vagyok. Ráérsz?
- Szia Justin, persze. Miért?
- El tudnál jönni értem a szállóhoz?
- Valami baj van?
- Nincs, nincs... Csak gyere, itt megvárlak- és kinyomtam.
A lábam akaratlanul is a szálló üvegajtaja felé lépdelt, a fejemben egy kis hang folyamatosan azt ismételgette: Zoey.
Egy esőcsepp hullott a fejemre. Az égre néztem. Minden fekete volt, a vihar kitörni készült. Jobb lenne, ha bemennék a szállóba.
- Visszatérő vendég?- mosolygott rám fülig érő szájjal Bernard.
Újra fellángolt bennem a gyűlölet, amit iránta tápláltam.
- Amint látod.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű átverni téged, Justin!- igazította meg az egyenruháján lévő jelvényt. Döbbentem néztem rá. Hogy érti azt, hogy átverni? - Téged irányít a féltékenység- mutatott rá.
- Ezt mégis hogy érted?- néztem rá. A szívem gyorsan kezdett kalapálni.
- Még mindig nem jöttél rá?- nevette el magát- Nem hiszem el, hogy nem jutott eszedbe az, hogy szimplán átverlek. A tenyeremből ettél, Justin. Mégis hogy reagált volna Zoey egy semmiből jövő csókra? Tudtam, hogy sokkolni fogja, és tudtam, hogy ezt felhasználhatom ellened.
Megráztam a fejemet.
Hogy lehettem ennyire vak? Ennyire befolyásolható?!
Hiszen Zo soha nem kavarna ezzel a szörnyeteggel, és természetesen reagált Ben fura viselkedésére. Én vagyok itt egyedül a hibás...
Be akarom verni ennek az önelégült ficsúrnak a képét!
Felnéztem a plafonra. Egy kamera. És ott is van egy...
Nem, idebent nem tehetek semmit.
Odamentem a pulthoz és vállon veregettem Bernardot, aki nem értette a jelenséget.
- Ben, tudod mit? Fejet hajtok előtted, hisz engem még soha senki nem vert át! Nem kezdenénk mindent előröl  tiszta lappal?
Ben gyanúsan végigmért.
Méregess csak, van okod... Talán félsz tőlem? Keresed viselkedésem rejtélyét?- futott át az agyamon.
- Ezt meg hogy érted?- kérdezte végül vonakodva.
Sóhajtottam egy mélyet.
- Belefáradtam abba, hogy szívatjuk egymást- kivettem a zsebemből a cigis dobozomat és felé tartottam- Szívjunk el egy-egy szál cigit, és felejtsünk el mindent.
- Nem dohányozhatok idebent- mutatott az oszlopra kirakott jelzésre.
- Gyere ki. 5 perc az egész.
Bernard körbenézett. A társalgó kihalt volt, a liftet Zoey használta legutoljára. Minden nyugodtnak tűnt.
- Nos, nem bánom- nyúlt bele a dobozomba és kivett egy szálat.
Odakint meggyújtottuk a cigiket.
- Elég hűvös van- jegyeztem meg.
Bernard csak bólogatott.
- Jaja.
Eldobtam a kezemből a cigit, és a szabad kezemmel egyenesen Bernard arcába céloztam. Valami reccsent egyet.
- Az orrom!- hajította el Ben is a cigit, és az előbb említett testrészéhez nyúlt.
Minden bennem felgyülemlett düh a kezemben összpontosul, mely ismét lendült és ezúttal gyomorszájon találtam.
Pontosan erre számítottam. A nagyszájú hős úgy harcol, akár egy óvodás.
Túlságosan elbíztam magam, és nem készültem fel az ellentámadásra, így meglepett amikor Ben ökle az arcomon landolt.
Éreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon. Vér.
Fellöktem Bent.
Lehajoltam hozzá és még egyet a hasába vágtam. Ekkor valaki a nevemet kiáltotta és lefogott hátulról, majd elráncigált.
- Ülj be!- mondta.
- Chad- ismertem fel- Engedj vissza.
- Ülj már be, jönnek a zsaruk!
És valóban. Már hallottam a fülemben a szirénát, és a kék fényt is felvéltem fedezni.
Bernardra néztem, aki élettelenül hevert a szálló ajtaja előtt.
Beültem, bezártam magam mögött az ajtót és Chad a gázba taposott.
- Mégis mi a fene volt ez?- förmedt rám.
- Én... Adtam neki vagy 4 ütést...
- 4-et?- vonta fel a szemöldökét Chad- 4-et?! Körülbelül 44-et!
- Ugyan már...
- Justin, teljesen elszállhatott az agyad. Szinte már vérben úszott Ben, amikor odaértem.
Megráztam a fejem.
Vajon az emberi agy képes szándékosan elfelejteni a múltat?
Lehetetlen... Hisz pár pillanat volt az egész.
Avagy mégsem?
Te jó ég, egy szörnyeteg vagyok. Én nem akartam ezt. Soha nem akartam senkit bántani... De Ben annyira feldühített...
Nem csoda, ha Zoey fél tőlem, hisz én se értem, hogy ez hogy történhetett meg...
- Elmegyünk hozzánk és rendbe raklak. Így nem mehetsz sehova se!
Szerencse, hogy hívtam Chadet. Ha ő nincs, talán... Soha nem álltam volna le a püföléssel...
- Mattről még mindig nincs semmi hír. Nem engednek be hozzá látogatókat, Laura teljesen ki van borulva- terelte a témát Chad. Igazából nem bírtam felfogni azt, amit mond. Sőt! Semmit nem bírtam felfogni! Mintha valaki más irányított volna.
Azonban legbelül (hihetetlen, de) boldog voltam. Ezek szerint Zoey ugyanolyan kedves és megbízható lány, mint amilyen eddig volt.
Legalább ő tökéletes... Velem ellentétben.
Talán most haragszik rám és teljes szívéből gyűlöl.
Talán éjszaka álmatlanul fog forgolódni, miközben újra és újra lejátssza lelki szemei előtt a szállóban és az utcán történteket.
Talán soha többé nem fog szóba állni velem.
Mindegy, bárhogy is fog alakulni, én elfogadom a döntését.
Ő egy olyan rendes alakot érdemel meg, mint Austin. Megfogadtam, hogy félreállok az útból. Zo az öcsémé. Megérdemli.
De mégis olyan rossz érzés, amikor látom őket ketten...
Nem bírom elviselni, amikor néha hétvégén nálunk alszik a lány, és ahogy látom, amint Austin átöleli meleg és kecses testét. Ahogy kócosan kikel az ágyból, és ahogy zavarba érzi magát előttem.
Én azt hiszem, hogy még mindig...
Hogy még mindig...
Nekidőlök a hideg, párás ablaküvegnek a fejemmel.
... Szeretem.




2 megjegyzés:

  1. Imádom!!! Nagyon jó az egész!!! Minden!!! Tegnap találtam neg az első kötetet, mostanra az első, másodikat végig elolvastam és a harmadik kötet 10 részét is természetesen!!! Nem akarsz írónőnek elmenni?? Megvenném a könyveidet. :):)

    VálaszTörlés
  2. Ismételten csak azt tudom mondani: KÖSZÖNÖM!
    Senki nem gondolná, de teljesen más pályán mozgok, messze áll tőlem az íróvá válás :D
    Nagyon jó volt ezt a komit elolvasni, nagyon köszönöööm!
    Remélem éppen ennyire tetszik majd a 11. fejezet is, melyet éppen most publikáltam! (:

    VálaszTörlés